Engedjük meg, hogy nehéz legyen! – Könyv a kisgyermekes lét könnyeiről és szépségeiről

Patak Gyöngyvér öt gyermekes édesanya, aki kisgyermekes küzdelmeit immáron maga mögött tudva osztja meg velünk legbensőbb gondolatait s családjának történetét. Legújabb regénye, a Család a dombon letehetetlen olvasmány, mindeközben lélekemelő történet is: mert a hétköznapok forgatagában sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy ami éppen most történik velünk, a világ legizgalmasabb kalandja: a saját életünk. A könyv születéséről kérdeztük a szerzőt.

könyvajánló
2019. június 17. Czefernek Léna

Egy édesanya életének legfőbb főszereplői a családja, élete pedig a hétköznapok szervezése köré csoportosul. Hogyan lesz ebből mégis izgalmas, szerethető, izgalmakkal és fordulatokkal teli, sírós-nevetős, letehetetlen regény? Patak Gyöngyvér Család a dombon című könyve családjának történetét meséli el, s az életszagú történet nem csupán beszippant minket, de pozitív tükröt is tart az olvasónak arról, milyen vadregényes is valójában sokszor egyszerűnek gondolt, átlagos problémákkal küzdő életünk. A szerzőt kérdeztük a könyv születéséről.

A Család a dombon bevezetőjében azt írja, hogy a könyv apropója, hogy kisgyermekes anyaként lezárult egy korszak az életében. Öt gyermeke közül, ha jól számolom már a legkisebbek is iskolások. Hogyan változtatta meg ez az életüket?

Igen, a legkisebbek, az ikrek is elsősök lettek. Elsősorban az változott meg, hogy több időm lett magamra. Ez főleg akkor látványos, amikor itthon vannak, és mégis ráérek. Élményszerű, hogy akkor is tudok a saját dolgaimmal foglalkozni, sőt, akár le tudnék ülni olvasni, vagy pihenni. Szeretnek nélkülem, önállóan vagy a barátaikkal játszani, de akár meg is uzsonnáznak a segítségem nélkül. A nagyok pedig már egyedül járnak edzésre, zeneiskolába, táncpróbára, ami szintén nagy könnyebbség.

Persze a jelenlétem fontos, ha kellek, kéznél vagyok. Így pedig nekem, és a férjemnek is még értékesebbnek tűnnek a közös játszások, programok. Egész más az ütemezése a napoknak, hétvégéknek, mint amikor kicsik voltak. Könnyebb. A nagykamaszok pedig már elindultak a leválás útján, ami szintén egy új érzés – hozzá kell szokni, hogy ne fájjon.

Nem ez az első, önéletrajzi-ihletésű munkája, hiszen korábban ikrei születése után írt a pécsi PIC-en szerzett tapasztalatairól segítő könyvet a hasonló élethelyzetben lévő édesanyák számára. Mennyire nehéz ily módon kitárulkozni a nagyközönség előtt, hiszen itt nem fiktív karakterek, hanem hús-vér emberek jelennek meg a könyv lapjain? Mit szólnak a fiúk, hogy ők is szerepelnek a történetekben?

Amikor írok, akkor vagy magamnak írok, mint egy naplót, amilyen a PIC-i történet, vagy úgy írok, mintha valakinek mesélnék, egy barátnőmnek, vagy egy anyukának, aki segítségre szorul. Mintha beszélgetnénk.

A kitárulkozás érzése csak akkor jön elő, amikor először megmutatom valakinek, nyilván ismerősnek – de akkor már késő! Mindig nagyon izgulok, mit fognak szólni az olvasók, hiszen valóban a legbelső gondolataimat, és sokszor tényleg intim, személyes dolgokat árulok el. De azt gondolom, ez az írás lényege. Valójában, az olvasó szempontjából, teljesen mindegy, hogy a szereplők és a történetek valósak e, a hitelesség és az őszinteség az, ami számít.

A Család a dombon történetei a családi legendárium részei, sokat emlegetjük őket. Csak a nagyobbak olvasták az egész könyvet – illetve annak is csak egy „12 karikás” változatát, a korhatáron túli tartalmak nélkül. Mivel a regény a kisgyerekes korszakról szól, amiből már kinőttek, nem érzik „cikinek”, engedélyt kaptam a közlésre. Szemben a közösségi médiával, ahol csak nagy ritkán járulnak hozzá, hogy megosszak róluk sztorikat vagy pláne fotókat. Ezt természetesen tiszteletben tartom.

Írásának egyik nem titkolt célja, hogy a kisgyermekesek számára támogatást nyújtson s megmutassa: az élet és a boldogság itt van körülöttünk. Még akkor is, ha nem gondolnánk, hogy a szürke hétköznapok is lehetnek vadregényesek. Honnan ez a töretlen optimizmus, miből merít erőt, bátorságot a hétköznapokban?

Alapvetően optimista természetű vagyok, egy szomorú vagy elkeseredett nap után is másnap vidáman ébredek. Ennek az egyik oka biztosan az, hogy kézzelfogható szeretet és biztonság vesz körül, ráadásul unatkozni sincs időm, vagy tartósan belemerülni az önsajnálatba. Alap, hogy nem fekszünk le haraggal, megvan mindenünk, amire szükségünk van – és ezért hálával tartozom. Tudom, hogy ez nem „magától” van így. Megdolgozunk érte nap, mint nap, az anyagiakért éppúgy, mint a békességért. Nem mindig sikerül persze, és van, hogy válsághelyzet alakul ki, de többször bebizonyosodott, hogy még a legnagyobb és hosszan tartó krízisekben is számíthatunk egymásra.

A másik, hogy mindig van egy kitűzött cél, ami motivál. Legyen az egy munka, egy otthoni „projekt”, vagy belső feladat. A lényeg, hogy legyen miért és kiért felkelni az ágyból. A cselekvés, (na meg a mozgás) már önmagában kimozdít és feltölt – ajánlom mindenkinek.

Könyvében irigylésre méltó közösség veszi körül, ami sok kisgyermekes anyuka életéből hiányzik. Mit gondol, mi a recept egy ilyen közösségre? Van esély rá nekünk, városiaknak is vagy ez csupán a “vidéki élet velejárója”?

A jó közösség vidéken sem magától alakul ki. Nem csak a megismerkedésbe, de a barátságok fenntartásába is időt és energiát kell fektetni. Keresni kell egymást, közös programokat szervezni, sokat együtt lenni, beszélgetni, együtt átélni dolgokat, közös élményeket szerezni, amik összekovácsolnak.

A kisgyerekes korszak szerintem egyébként a legalkalmasabb időszak a felnőtt barátságok kialakítására, városban talán még több is a lehetőség, a különböző babás-kisgyerekes foglalkozások, klubok révén. Annyi közös pont van a családok életében, ami összehoz, és a kapcsolat elmélyíthető, ha nyitottak vagyunk, és szánunk figyelmet a másik megismerésére. Ha pedig a gyerekek is jóban vannak és igazi banda alakul ki, az hab a tortán – hiszen a gyerekkori barátságok valóban életre szólóak.

Mit tanácsolna azoknak a kisgyermekes anyukáknak, akik jelenleg küzdenek az ön által leírt nehézségekkel? Mi az, ami átsegíthet a keményebb időszakokon?

Az egyik mentőmondatom a mai napig a szomszédasszonyomtól származik: „Ezek csak korszakok!” Azaz, egyszer minden napnak (hosszú órának, idegölő percnek) vége lesz. Valahogy elmúlik. És közben mi sokat tehetünk azért, hogy hogyan teljen. Akkor is, ha nehéz, akkor is, ha néha csak a túlélésre lehet játszani.

Az elfogadás a másik kulcsszó, ami nálam bevált. A kisgyerekes korszak a legszebb, de legkimerítőbb időszak. Engedjék meg maguknak, hogy nehéz legyen – ne akarják úgy csinálni, mintha könnyű lenne. Én innen a túlpart közeléből azt tudom üzenni, hogy tartsanak ki, sírjanak, ha kell, lesz még idő pihenésre, világmegváltásra – majd egyszer, valamikor, nem baj, ha nem most. Akkor sem baj, ha másnak látszólag sikerül. Nem tudhatjuk, más hogyan él, ne másokhoz mérjük magunkat.

Nehéz, de talán érdemes a nehéz pillanatokban a vágyott jövő távlatából, és kicsit kívülállóként szemlélni, ami épp velünk, vagy körülöttünk zajlik. Tudva, hogy elmúlik.

Hol találkozhatunk a könyvvel? Mik a jövőbeni tervei?

A Család a dombon szerzői kiadásban jelenik meg, július elejére, de már kedvezményesen előrendelhető a szerzői honlapomon. Már most sokan várják a folytatást, amin el is kezdtem dolgozni. Szerencsére alapanyag van bőven! Rengeteg történet lapul a vázlataim között, immár az ikrekkel bonyolódott családban.

Közben nemrég elkészült a Szoptass ügyesen! című, szoptatni vágyó anyukák számára íródott könyvem angol fordítása, amivel bekukucskálok az angol illetve amerikai piacra, e-könyv formájában. Ez egy nagyon izgalmas kalandnak ígérkezik.

És szeretnék most egy ideig az írásra fókuszálni, hiszen több, régóta mellőzött (nem önéletrajzi) regényötletem vár megvalósításra. Időigényes hobbi az írás, de bízom benne, hogy ez már nem lesz akadály. Az elhatározás megvan!