A bárányok miért hallgatnak? – Az abúzusok áldozatairól
Vajon miért olyan nehéz megszólalni, ha az emberiség egyik legősibb témája, az áldozattá válás kerül szóba? Milyen tabu aktivizálódik bennünk valahol egészen mélyen?
Az iszonyattól az áldozathibáztatásig
Áldozattá válni – a szó alapvető jelentésének értelmében – az elemi, túlélést segítő ösztöneink, alkalmazkodó készségünk bukását jelenti. Az áldozat préda, akit leölnek. A bennünk keletkező iszonyat a saját megsemmisülésünk lehetőségével szembeni ellenkezés. Amikor a környezetünkben valaki erőszakos cselekmény áldozatává válik, hasonló érzések keletkezhetnek bennünk. Ilyenkor a feszültséget úgy csökkenthetjük, ha eltávolítjuk magunktól az áldozatot és magát az erőszakos eseményt is. Ezért nem vette figyelembe a pap és a levita az út szélén heverő szerencsétlent, ezért sétált el mellette mindkettő az evangéliumi történetben.
Ha ilyesmit látunk, tapasztalunk, a következő lépésben szeretnénk saját magunkat megnyugtatni, hogy velünk ez nem történhet meg. Ha vigyázunk, odafigyelünk, előrelátóak, óvatosak vagyunk. Nyilván az áldozat nem volt elég körültekintő – gondoljuk –, kihívta maga ellen a sorsot, így valójában része van a saját nyomorában, sőt ő maga tehet róla. Így a felelősség az elszenvedőé lesz, levéve azt a be nem avatkozó tanúk válláról. Ez az áldozathibáztatás.
De miért hallgatnak az áldozatok?
Miért rejtőznek el? Miért nem követelik az őket megillető igazságszolgáltatást? Egy gyermekkori szexuális abúzust elszenvedő blogger így ír erről:
„Éppen ez a legnehezebb az abúzusban: a hallgatás csapdája. Az ember elmulasztja az első pillanatot, amikor még lehetne szólni, lehetne panaszkodni, és utána már minden késő, cinkossá válik. Az abúzus által egy életre összeköti magát a lelkiismeret-furdalással, a szennyel, a selejtesség érzésével, és olyan szoros szálak fűzik az elkövetőhöz, hogy ebből sosem szabadul. Már nem is gondol rá, honnan jön az érzés, de bűnös lesz örökre, és nincs feloldozás.” (Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés, beszeljrola.hu)
A fizikai bántalmazás és a szexuális abúzus áldozatai hasonló élményeket hordoznak. Ám a szexuális bántalmazást elszenvedők különösen kínosan érezhetik magukat, hiszen egy olyan cselekedetre kényszerítik őket, melyre ugyan nem vágynak, ám szokványosan örömérzéssel jár. A szexuális együttlét normálisan két ember intim viszonya, melyben a kölcsönös örömszerzés a cél. Ha az áldozat nem képes azonnal védekezni, nem tud ellenkezni, utólag úgy élheti meg, hogy beleegyezett az aktusba, vagyis az egészért magát kezdi okolni. Vajon van lehetősége egy gyengébb nőnek vagy gyereknek, saját testi épsége kockáztatása nélkül, ellenkezni egy ilyen helyzetben?
A fizikai és szexuális bántalmazások jelentős része rejtve marad a hatóságok előtt, mivel családon belül zajlik, illetve az elkövető ismerős, akiben az áldozat megbízik. Gyakran olyan illúzióba ringatjuk magunkat, hogy ilyesmi tőlünk csak nagyon messzire eshet meg. Maga Freud sem hitte el saját, jómódú bécsi kliensei történeteit. Egyik híres paciensét, Dorát gazdag polgár apja puszta kénye kedve szerint használta szexuálisan, majd gondolt egyet, és férfi barátainak is felajánlotta szabad prédául. A pszichoanalízis atyja nem hitt a fülének, és inkább megalkotta az elfojtáson alapuló elméletét, mely szerint a kislányok szexuális fantáziáinak központi szereplője saját apjuk. Későbbi életkorokban ezek a fantáziák elfojtódnak, és a tudattalanba száműzetnek (Herman, 2003.). Vajon mi egyébre vágyhatna inkább egy ártatlan lányka, mint hogy felnőtt férfiak játékszere legyen? – tehetjük fel ma már ironikusan a kérdést.
A cikk még nem ért véget. Olvass tovább itt!
