A gyerekek egy fenékrecsapásra jobban emlékeznek, mint száz ölelésre

Fontos előszöris leszögezni, hogy az általánosságban vett verésnek két szélsőséges esete van: az egyik, amikor a szülő, elsősorban figyelmeztetésként ver a gyerek kezére/arcára/fenekére, nem gyakran, nem agresszíven és semmiképp sem erősen. A másik véglet az, aki rendszeresen veréssel próbálja meg fegyelmezni a kicsit (legyen az 3 vagy 23 éves). Természetesen ez utóbbi az, amelyet, talán egyetérthetünk, teljesen el lehet ítélni (sőt). Van harmincéves ismerősöm, aki azt, hogy az apja időnként megverte még húszévesen is, még mindig nem tudta ezt magában lelkileg helyretenni  – és valószínűleg nem is fogja soha. Ilyenkor merülhet fel a morális kérdések mellett akár büntetőjogi felelősség is, hiszen ez bőven kimeríti a családon belüli erőszak fogalmát, és persze hozzá lehet tenni azt a gondolatot is, hogy vajon az agresszív fél házastársa mennyiben felelős a helyzetért, ha passzívan eltűrte, hogy párja veri a gyerke(ke)t.

De vissza Dr. Searshez. Elsősorban azért véltük közlésre érdemesnek a Sears-házaspár gondolatait, mert bennünk is elindított valamit – soha nem gondolkodtam úgy például a kézre ütésről, mint szavai olvastán. És lehet vitatkozni, hogy vajon nem túl liberális-e az a hozzáállás, hogy egyáltalán ne érj a gyerekhez bántó céllal, de mi inkább kitartanánk amellett: tessék elolvasni annak, akit illet, és tessék elgondolkodni rajta. Mindenki úgyis a saját vérmérséklete szerint fog gyereket nevelni.

Kicsoda Dr. Sears?

Igazándiból két személy. Dr. William Sears gyermekorvos, felesége, Martha pedig képzett ápolónő. Több mint 30 éves pályájuk során ezernyi szülő kéréseit válaszolták meg, és több tízmillióhoz jutottak el könyveiken (40+), újságcikkeiken és televíziós fellépéseiken keresztül. (Forrás: askdrsears.com)

Tíz érv a verés ellen:

1. A verést verést szül A verés ellenzői az USA-ban jellemzően azt a példát hozzák fel érveik alátámasztásául, amikor egy anya, aki addig annak híve volt, hogy a verés a nevelés szerves része, látta hároméves kislányát, amint egyéves kisöccsét veri. Amikor az anya megkérdezte, mit csinál, a kislány azt válaszolta: “csak anyát játszom.” A nő, legalábbis a történet tanulsága szerint soha többet  nem ütötte meg gyerekeit.

A gyerekek valóban imádnak utánozni, különösen azokat, akiket szeretnek és tisztelnek. Szerintük ők mindent csinálhatnak, amit a felnőttek. És később majd ugyanez lesz az a technika, amellyel ők nevelik majd a saját gyermeküket.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a család egyben a konlfiktuskezelés tanulópályája is. Ha a gyerek azt látja, így kell megoldani a konfliktusokat, ő sem a kompromisszumokat keresi majd, ha azt tanulja, az erős/nagyobb ember üti a gyengét/kicsit, nem toleranciát tanul majd, hanem agressziót.

Persze mondhatjuk ilyenkor, így a Sears-házaspár, hogy “hiszen nem is ütöm meg nagyon” – de a gyerekek egy fenékrecsapásra jobban emlékeznek, mint száz ölelésre. Érdemes kockáztatni? Adj magadnak egy kis időt, hogy lenyugodj – de legalábbis próbálj meg tízig elszámolni, mielőtt reagálsz!

A fenékrecsapásról mondják, hogy nem szabad felindulásból megtenni. Nos, ha nem felindulásból üt az ember, valószínűleg nem üt egyáltalán, hanem egészen másképp kezeli a konfliktust.

2. A verbális és érzelmi bántás szintén verésnek minősül – és akár károsabb is lehet egy pofonnál A fizikai bántalmazás nem az egyetlen, amellyel súlyos károkat okozhatunk gyerekünknek. Minden amit róla mondunk, befolyásolja önképét, és a kemény szavak pszichológiailag nagyobb fájdalmat tudnak okozni, sőt, hosszabb távon hatnak és kezelésük sem könnyű. Ebbe még az olyan fenyegetés is beletartozik, mint az “elmegyek, ha nem hagyod abba!” – pedig ezt, tegyük a szívünkre kezünk, talán mindannyian mondtuk már legalább egyszer. Ezzel a röpke mondattal a gyermek legbelső és legelemibb félelmével játszunk: az elhagyással. Ebben benne van az, hogy a szülő nem szereti annyira a gyereket, hogy el tudja hagyni, hogy van olyan hibája a kicsinek, amely nem megbocsájtható.