A szülői dicséret hatása

Hogyan is tanul a gyerek

Elsőként talán azt érdemes végig gondolnunk, hogyan is tanul a gyerek. Próbálkozik, utánoz, gyakorol, s ha valami nem sikerül, akkor újra kezdi, addig, amíg nem lesz benne elég jó. Amikor a gyerekeink elkezdenek járni, felállnak, elindulnak, elesnek, felállnak, elindulnak, elesnek, és ezt csinálják újra meg újra. Nem mondják azt a tetteikkel, „na, jó, ez nekem nem megy, én erre nem vagyok alkalmas, inkább az ülést gyakorlom, mert azt jól tudom”. Gyerekként természetes, hogy addig próbálkoznak, amíg nem sikerül. Az is biztos, hogy nincs olyan szülő, aki ilyenkor azt mondaná a gyereknek, hogy „hagyjad még, kicsim, ezt a járás dolgot, ez még nem neked való, majd én elmegyek helyetted oda, ahova szerettél volna”. Ebben a korban még tudjuk szülőként, hogy a tanulás nehéz dolog, nem megy azonnal, nem mondjuk azt sem, hogy „próbáld meg gyorsabban, kicsit jobban figyelj oda az egyensúlyodra, akkor majd könnyebben megy”. Ebben a helyzetben elfogadjuk, hogy a gyerek a saját tempójában tanul meg járni, természetesnek tekintjük és örülünk neki, ha sikerül első alkalommal pár lépéssel odaérnie valahova.

Miért dicsérünk, szükség van-e a dicséretre?

A gyerekeinket, ahogy nőnek, azért dicsérjük, mert látjuk, hogy egyre több és egyre nehezebb dologgal találkoznak, és egyre több mindent kell megoldaniuk egyedül. Azt szeretnénk, ha nőne a magabiztosságuk, az önbizalmuk. Véleményünk természetesen nagyon fontos a gyerekeink számára, de az igazi magabiztosságot az adja, ha a gyerek a saját maga értékítélete szerint is képes a dologra: ha maga is hiszi, hogy eredményes volt abban, amiről beszélgetünk vele. Akkor ért egyet a dicsérettel, ha ő is elhiszi, hogy máskor is meg tudja majd oldani, s ő is elegendően jónak tartja azt, amit csinált.

A dicséret tehát egy kicsit szülői szükséglet is, amivel támogatni kívánjuk a gyerekeink kísérletezését, ezalatt nemcsak a kisgyermekkori, hanem az iskolai követelmények megoldására tett erőfeszítéseiket és a serdülőkorban a felnőtté válás érdekében tett önállósodási kísérleteiket egyaránt értenünk kell. A gyereknek fontos a dicséret, de elsősorban a saját értékítéletének megerősítésében, ezért, amennyiben azzal nem esik egybe, nem fogja elfogadni, nem fogja elhinni. A gyerekünk saját értékítéletéhez képest túlzott dicséret nem erősíteni fogja az önértékelését, hanem úgy értékeli, hogy csak azért dicsérik, mert nagyon ügyetlen, rossz, gyenge, stb. Csak vigasztalni akarják, ami nem is csoda, hiszen ő tényleg nagyon ügyetlen, rossz, gyenge, stb.

Dicséretre tehát a gyereknek és a szülőknek is szükségük van, olyan dolgokban, amikben tényleg sokat, többet, jobbat, közel maximumot teljesített, mint amire eddig képes volt. A lényeg az, hogy abban dicsérjünk, amiben a gyerek is igazán büszke magára.

A gagyi dicséret

A túlzott dicsérethez hasonlóan a túl egyszerű dolgokért kapott dicséret is felesleges és ellentétes hatást vált ki. Furcsának tűnik, ha egy felnőttnek azt mondjuk, hogy büszkék vagyunk rá, mert egyedül be tudja kötni a cipőjét, de ez egy akár 4-5 éves gyerek számára is lehet ugyanilyen furcsa. A gagyi dicséretből azt érti a gyerek, hogy ezt még nem nézik ki belőlem, erre még nem tartanak képesnek, „lehet, hogy túlértékelem magam?”.

A káros dicséret

Amikor a gyerekeinket az adottságaikért dicsérjük rendszeresen, „okos vagy, szép vagy, erős vagy”, akkor lassan kialakítjuk benne azt a képet, hogy ő ilyen, neki azért jár a dicséret, mert ő ilyen. Egyik lány sem tud igazán tenni azért, hogy szép legyen, de attól lassan majd el kezd félni, hogy mi lesz, ha már nem lesz elég szép. Azok a gyerekek, akiket okosnak tartanak, nem mernek igazán nagy feladatokba belevágni, mert akkor kiderülhet, hogy nem elég okosak. Így valójában, hiába okosak, visszafogják fogni a teljesítményüket, mert akkor biztos, hogy fent lehet tartani az okosságot. Jó példa erre a Carol S. Dweck által vezetett kísérlet, amelyben azt bizonyította, hogy azok a diákok teljesítenek jobban, akiket az erőfeszítéseikért dicsértek, azokkal szemben, akiket az okosságukért dicsértek.

És végül …

Figyelembe véve az eddigieket, elmondhatjuk, hogy a gyerekek szeretik a kihívásokat, szeretik az új dolgok tanulását, és maguktól nem riadnak vissza a nehézségektől, újra próbálják, ha nem sikerül. Ők teljes mértékben megfelelnek annak a pszichológiai irányzatnak, ami azt mondja, ha valami nem sikerül egy gyereknek, vagy nem olyan szinten, ahogy azt ő (vagy a külvilág) elvárta magától (tőle), akkor nem azt mondja elsőként, hogy nem tudom, nem sikerült, hanem azt mondja, MÉG nem tudom, MÉG nem sikerült. Ebben, teljes mértékben benne van, hogy el tudom érni, meg tudom oldani.

Ezért nagyon fontos, hogy a gyereket ne az eredményeiért, hanem a befektetett munkáért, a próbálkozásért, a tenni akarás szándékáért dicsérjük meg, ezzel támogatjuk az eredetileg is bennük levő működési módot, hogy öröm az új dolgok tanulása, a saját képességeik és tudásuk fejlesztése. Egy-egy nehéz, fontos helyzet után kérdezzük meg, hogy ő mit érez, hogyan sikerült, erősítsük, dicsérjük abban, amire ők büszkék, és amit a véleményünk szerint alulértékelnek, abban kérdezzük meg őket, hogy mit és hogyan tudnának tenni, hogy jobbak legyenek benne. Ezzel a kudarcélményt is csökkentjük, mert rögtön a megoldást is keresik a továbblépésre.