A terhelhetőségünk határán
Öltöztetés, tízórai, reggeli, kicsi az oviba, nagy a suliba, munka, e-mailek, telefonok, edzés, bevásárlás, vacsi, ebéd holnapra, menjpakolni, menjfürödni, menjaludni, mese, alvás. De hol marad Zsófi és Beni, Anya és Apa, a család, az együtt, az idő, az öröm? Nem fér a listába?
Beszélgettem jó néhány édesanyával, akik vívódnak magukban, hogy hogyan lehet ennyi fronton helytállni, szerepeikben megfelelni, anyaként gondoskodni, feleségként szeretni, karriert és testet építeni, közben mindből és még időhatékonyságból is jelesre vizsgázni. A konklúzió nem egyszavas, de talán segíthet megtalálni a saját válaszainkat.
Fogadjuk el, hogy a terhelhetőségnek van határa!
Egyszerűen csak emberek vagyunk, és pont. A média azt nyomja felénk, hogy mi is lehetünk szuperanyák azzal a szuperképességgel, hogy karrierünket kiteljesítve, a munka hőseként mindennap eljutunk edzőterembe, ahol persze nem csak sportolunk, hanem kőkemény kiképzésen esünk át, majd dalolva háztartást vezetünk, és mosolyogva, jó anya módjára mindig türelmesen foglalkozunk a gyerekeinkkel. És szégyenkezzünk, ha nem! A bűntudat nem segít, ám az igen, ha elfogadjuk, hogy nem vagyunk robotok. Töltődés nélkül kimerülünk, és még annyit sem teljesítünk. Aztán a még nagyobb bűntudattól még inkább kimerülünk.
Engedjük el a „mindent száz százalékon” típusú hozzáállást!
Egy száz százalék van, az pedig a teljesítőképességünk. Ha a teljesítőképességem 100%-át egy dologra összpontosítom, akkor másra nem marad semmi. Ha 50-et erre, 50-et arra, akkor pont két dolog fér az életembe, a napomba. Nem túl életszerű, igaz? Mennyi minden van még ezen kívül? És nem elég valahogy abszolválni, mert a legjobban szeretnénk.
