A zsebpénz-kérdés

Megoszlanak a vélemények, hogy kell-e adni a gyereknek saját költőpénzt, illetve ha kell, akkor milyen összegben és milyen rendszerességgel. Egy biztos: kapitalista alapokon nyugvó jelenkori társadalmunk természetes igénye, hogy már gyerekkortól boldoguljunk a pénzzel.

A pénz kérdése a családon belül semmiképp sem önálló probléma, hiszen nem elválasztható a nagy nevelési alapelvektől. A pénz osztása ugyanis már folyománya kell(ene), hogy legyen annak, amit fontosnak tartunk, ezért aztán nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy zsebpénzt adni helyes vagy helytelen, inkább következetességről vagy következetlenségről beszélhetünk.

A jutalmazó
Pedagógiájuk szempontjából a szülők több nagy csoportot alkotnak; az egyik legjellemzőbb szülői magatartás a jutalmazó hozzáállás. A szülő bizonyos feladatok sikeres elvégzését pénzzel honorálja, ilyen lehet pl. a tanulmányok „házi ösztöndíjazása”, vagy a nagyobb, ház körüli teendőkben segédkezés elismerése (pl. egy kerítésfestés, nagytakarítás a mamánál, stb.). Ha ezt a módszert választjuk, oda kell figyelni a következetes és szigorú rendszerre, hogy amikor az ötösöket pl., egy kétszázassal jutalmazzuk, és a gyerekből színjeles tanuló lesz, akkor is fenn tudjuk tartani a „díjazást”. Egyéb esetben a gyerek – azáltal, hogy esetleg kevesli az „ösztöndíjat” – motiválatlanná válik, és a dolog visszafelé sül el: nem fogja értékelni a pénzt.

A beosztó
Egy másik jellemző, és talán leggyakoribb attitűd a rendszeres juttatás. Heti vagy havi rendszerességgel bizonyos kor fölött a gyerek is be tudja osztani a kis pénzét, még ha nincs is túl sok abból megvalósítható kívánsága (amit egyébként ne kaphatna meg a szüleitől). A nagy kérdés ilyenkor azon van, hogy hány éves kortól érdemes egyáltalán a vágyakat pénzen megváltható dolgokkal, a gyerek választási lehetőségére korlátozni. Hiszen minél fiatalabb, annál kevesebbet lát a világból, és nem azt veszi meg a pénzén, amire szüksége volna, hanem azt, amit lát (pl. a sarki bolt pénztárközeli nyalánkságarzenálját). A legbeláthatóbb azonban talán ez a fajta hozzáállás a pénzhez, és rengeteget tanulhatunk mi, szülők is belőle. Megfigyelhető, gyermekünk mennyire „evilági” vagy herdáló. A pénz elköltési gyorsasága és a vásárolt dolgok indokoltsága következtetni enged a lelki beállítottságára, a vágyaira, a pillanatnyi mentális érettségére.

A demokrata
A harmadik fő szülőtípus mindent megad a gyermekének, amennyiben az meg tudja indokolni, hogy mire is van szüksége. A jó szülő itt tud szűrni, hiszen ha a gyerek pénzt kér valamire, aminek semmi értelme nincs, azt okosan kivédhetjük azzal, hogy nem adunk neki (persze a tőle elvárt alapos indoklással hasonlóval). A gyerek ezzel a módszerrel maga is szűr, amit kínosnak érez, mert tényleg nem indokolt kiadás, azt nem fogja kérni. Ha valamire nagyon szüksége van, azt pedig meg kell tanulnia megindokolni. Érdemes azonban vigyázni, mert egy jól tárgyaló, talpraesett gyerek ilyen módszerrel szép summát szerezhet szüleitől.

Ad hoc
Végül, de nem utolsó sorban itt a „mikor-hogy” szülő esete, aki rendszertelenül és lazább felügyelettel oszt pénzt. A gyerek kap egy nagyobb összeget a nyaraláskor, de kérhet is hozzá, ha megszorul, szülinapokra, névnapokra és egyéb alkalmakra is kap kiegészítésként, és ezzel a nem állandó jövedelemmel kell aztán okosan bánnia.

Akármelyik módszert választjuk is, próbáljuk meg ne elbagatellizálni a pénzkérdést. Tudatosítsuk a gyerekben, hogy a pénzt nem csak úgy találjuk az utcán, hanem apa és anya rengeteget dolgozik érte, fontos, hogy érezze, súlya van minden kiadott forintnak. Viszont az életkor előrehaladtával érdemes mindig kicsit nagyobb összeget rájuk bízni zsebpénz formájában, amit viszont sosem észrevétlenül, mintegy inflációkövetésként kommunikáljunk, hanem tegyük világossá: azért kap többet, mert látjuk, hogy megváltozott az élethelyzete (pl. középiskolás lett, többet van távol otthonról, vagy már elég nagy és egyedül vesz magának egy-egy ruhadarabot, stb.), és úgy gondoljuk, rá lehet bízni ennyi pénzt, mert megbízunk benne, hogy jó dologra fogja költeni.