Annak is nehéz, aki adja, annak is, aki kapja – a transzplantáció helyzete az EU-ban

A Brüsszelben élő, olasz származású Sofia Carivegna a súlyos vesebetegségben szenvedő fivérének ajánlotta fel egyik veséjét, nem minden hezitálás nélkül. Természetesen benne is megfogalmazódott számtalan kérdés: mi történik, ha neki is vesebetegsége lesz? Mi lenne, ha a lányának lenne szüksége egy szervre? Hogyan élhet ő egy vesével? Ám miután a kivizsgálások során alkalmasnak bizonyult, és megnyugtatták, hogy nem fog romlani az életminősége, alig várta, hogy megtörténjen a beavatkozás.

– Nem érzem magam hősnek, csak vissza akartam adni a bátyám mindennapi életét – összegezte Sofia az Európai Bizottság által szervezett szervátültetésről szóló konferencián.
Az ő példája olyan érzelmi szálakat érintett, amelyeket talán csak fokozott Raffaella Bruno-Pinto beszámolója, aki 33 évesen szorult tüdőtranszplantációra. A fiatal anya szinte észrevétlenül, hetek alatt jutott olyan állapotba, hogy szinte már lélegezni sem tudott oxigén-maszk nélkül. Neki a két gyermekével töltött hetek jelentették az igazi megpróbáltatást, melyek során rettegve várta, hogy találnak-e megfelelő donorszervet. Az új tüdővel végül új életet is kapott, és átértékelve életét, minden napnak boldogon indul neki. Elmondása szerint eleinte bűnösnek érezte magát, hiszen egy másik ember halálával juthatott tüdőhöz, de később belátta, hogy nem ő volt az oka a donor halálának.

A legnehezebb helyzetben is lehet segíteni   

A belga, három gyerekes anya, Lia van Kempen 2000-ben vesztette el középső lányát, Kelly-t, aki egy banális balesetben hunyt el. Lia számára természetes volt, hogy lánya szerveit felajánlják a rászorulóknak, kis enyhülést jelentett neki a tragédiában, hogy 3 másik gyerek kaphatott így új esélyt a teljes életre.

– Azokban a hetekben nagy szükségem volt segítségre, szerettem volna olyanokkal beszélni, akik tudják, mit érzek. Amikor rájöttem, hogy nincs ilyen szervezet, arra gondoltam, majd én létrehozok egyet. Így született meg a NAVADO, amely a donorok hozzátartozóit tömöríti és igyekszik támogatást nyújtani. Az évenkénti találkozóinkon beszélgetünk, előadásokat hallgatunk, és különleges módokon igyekszünk emléket állítani azoknak, akiknek halála mégiscsak nyert egy kis értelmet azzal, hogy mások tovább élhetnek a szerveik segítségével. Gyönyörű, amikor gyertyákat gyújtunk és mindenki kimondja az eltávozott rokona nevét. Szép, amikor kis papírszíveken küldünk nekik üzenetet, és megható, amikor lufikat röptetünk az emlékükre. Kelly ma is lányom, mindig az marad – igaz, mindig 7 éves lesz. Szeretnék majd találkozni a szerveit megkapó gyerekekkel, de őket semmilyen tekintetben nem tekintem Kelly „folytatásának”.

Pótolhatatlan előnyök és szervhiány

Az elmúlt ötven évben világszerte elterjedt szervtranszplantáció betegek ezreinek életét mentette már meg, és a leggazdaságosabb megoldásnak bizonyult bizonyos betegségek, így például súlyos veseelégtelenség esetén. Sőt, egyes máj-, tüdő- és szívbetegségek kezelésének ma ez az egyetlen lehetséges formája.

Mindazonáltal a szervhiány annyira súlyos probléma, hogy 2011-ben Európában közel 61.500 pácienst jegyeztek a várólistákon. Miközben pedig szívre, májra vagy tüdőre várnak, a betegek közti halálozás 15-30 százalékra tehető. Ha csak a veseátültetésre váró, dialízisre szoruló betegek helyzetét tekintjük, megdöbbentő adat, hogy míg az első ilyen várakozási évben szinte 100 % a túlélés esélye, addig ez a 10. évben 9 %-ra csökken.

A helyzet megoldásában jelentős segítség lehet a nagy transzplantációs szervezetekhez való tartozás. Hazánk e tekintetben óriási lépést tett, amikor január elsején csatlakozott az Eurotransplanthoz, amelyhez korábban hat EU-tagállam tartozott. Ez egy vesebeteg életében olyan komoly változást eredményezhet, hogy míg korábban évente csupán néhány százalék esélye lehetett a megfelelő szerv megtalálására, addig ez ma a szervezeten keresztül 20-25 százalékra nőtt. Ez a hatalmas előny ráadásul nem csak az egyéni sors, de a költségek tekintetében is jelentkezik, hiszen csak a veseátültetéssel 512 millió Eurót spóroltak az Eurotransplant tagjai a dialízis költségeihez képest 2009-ben.

Magyarországon viszonylag kevesen utasítják el

Miközben más államokban meglehetősen sokan utasítják vissza a haláluk (vagy hozzátartozójuk halála) utáni szervek felajánlását, addig Magyarországon viszonylag kevesen. Ennek több oka is van. A hozzátartozó szerveinek visszautasításával kapcsolatban a legerősebb érv, hogy tartanak a test manipulációjától (25%), sokan nem bíznak a „rendszerben” (21%), csupán 7%-nak van erre vallási oka, és meglehetősen sok család dönt spontán a visszautasítás mellett (16%) – derül ki az Eurobarometer felméréséből. A legtöbben, vagyis az érintettek 57 %-a Hollandiában ellenzi a szervátültetést, de sok a visszautasítás Dániában és Nagy-Britanniában is. Ezekben az országokban ugyanakkor előzetes beleegyezés szükséges a még élő személytől ahhoz, hogy halála utána szervei adományozhatók legyenek.

Ezzel szemben hazánkban az ún. feltételezett beleegyezés alapján arról, aki életében nem tiltakozik a szervátültetés ellen, halála után feltételezik, hogy ebbe beleegyezne – és csupán a család hozzájárulása szükséges. Talán ennek is köszönhető, hogy Magyarországon a legkevesebb a visszautasítás aránya, majd a mi 4,5 %-os arányunkat követi Belgium 8,9, majd Lengyelország 11,3 %-kal.     

Mindezzel együtt sajnos mégsem járunk elől e téren, hiszen a 2011-es adatok szerint a halott donorból származó szervátültetések száma mindössze 131 volt, míg Nagy-Britanniában 1056, Olaszországban 1325, Franciaországban 1630, és az „listavezető” Spanyolországban 1667. Az Európai Bizottság által szervezett konferencia fő tanulsága mindenképpen az, hogy csak akkor lehet csökkenthető az igények és a kínálat közti hatalmas rés, ha a rendszer minden eleme jól működik: a helyi szakembergárdától a nemzetközi együttműködésig és a lehető legnagyobb médiatámogatásig.