Anyává válni
Lépten-nyomon azt hallom, hogy mennyire fontos a terhesség alatti helyes táplálkozás, a vitaminok, milyen fontos, hogy jó élmény legyen a szülés, milyen szép és fontos a szoptatás... Úgy tűnik egy baba érkezésekor mindenki figyelme a fizikai szempontokon van, és szinte alig foglalkoznak az anya (és a pár) lelki és mentális felkészítésévél.
A nőgyógyász minden méredzkedésnél szörnyülködik, és azt csak a barátnőktől tudod meg, hogy ha csak 10 kilót hízol sincsen értelme a kórházba külön hazamenős ruhát bevinni, mert 3-4 nap után pont jó még a terhes ruha is. És hogy bátran nézz szembe magaddal a tükörben szülés után is, akkor is, ha sose voltál modell, és nem tornáztad végig a terhességed! Ne számold a kilókat meg a heteket, mert most nem az a fontos!
A mai napig emlékszem arra az izgalomra, amit az első pozitív terhességi tesztem megpillantása váltott ki belőlem. Már alig vártam azt a percet, és akkor mégis hirtelen azt sem tudtam, mi legyen a következő lépés, mikor és hogyan mondjam meg a férjemnek. Egy kicsit örültem magamban ennek a csodának, aztán megosztottam vele is. Pár nap után kezdtük megszokni a gondolatot, és kezdtük számba venni, hogy majd milyen változások is állnak be az életünkbe. Az elején azt mondogattuk, hogy „de jó, hogy van 9 hónapunk felkészülni, jól ki van ez találva!” Aztán a 8. hónap vége fele, mikor már minden előkészülettel megvoltunk, időnként továbbra is ránk tört az az érzés, hogy fogalmunk sincs mekkora változás előtt állunk.
És tényleg!… Az első kisfiúnk születése előtt csak magunkkal, a saját ritmusunkkal, munkarendünkkel, időbeosztásunkkal kellett foglalkozunk. Megvoltak a családdal, a közeli és távolabbi barátokkal a szokásos összejövetelek, a céges utazások rendje, és igazából egy olyan életet éltünk, amiben nagyon sok tényezőt, majdnem mindent kontrollálni tudtunk. Jó pár éve ismertük már egymást, ismertük magunkat, de talán nem annyira, mint azt érdemes lenne a gyermekvállalás előtt.
A cikk még nem ért véget, a folytatás a Budapest.imami oldalán érhető el!
