Apja lánya – vagy mégsem?

Minden apa rendkívüli hatással lehet lánya életére, mert ő közvetíti számára a férfiszerepeket, tőle tanulja elsősorban a férfiakhoz való kötődés mintáit. Az apa érzelmi és fizikai jelenléte lánya életében, de távolmaradása is jelentősen befolyásolhatja fejlődését – önértékelésétől kezdve az élet, illetve a férfiak iránti elvárásáig.

Mégis: a férfiak gyakran nem is gondolják mennyire fontos, hogy lányaikkal bensőséges kapcsolatuk legyen. Talán túl szégyenlősek is egy ilyen kapcsolat kialakítására tapasztalatlanságuk okán, vagy mert azt tanulták, hogy az érzelmek kimutatása nem férfias dolog. Ám nem szükségszerű, hogy ez így legyen.

Dombey és lánya

Kamaszlány koromban olvastam először Charles Dickens Dombey és fia című regényét, melynek cselekménye azonnal rabul ejtett, bár akkoriban nem igazán értettem, hogy miért. Hosszú évek után ismét kezembe került a kötet, s újfent mohón merültem bele. Újraolvasván azonban villámcsapásként hasított belém a felismerés: a Dombey és fia  címével ellentétben valójában Dombey és lánya drámai története,  a populáris lélektan által manapság gyakran „apaéhségnek“ nevezett jelenség megrázó iskolapéldája.  Ráeszméltem, hogy a szívem mélyén  magam is az apja elfogadó szeretetére áhitózó leánygyermek maradtam.

Serdülőkori vonzódásom e dickensi történethez valószínűleg azzal magyarázható, hogy érzékletesen öntötte szavakba e mélyről fakadó vágyakozást, az érzelmi elutasítás kínkeservét, melyet ugyanolyan erősen éltem át mint Florence Dombey, a gazdag angol nagykapitalista Paul Dombey lánya. Azok számára, akik nem ismerik a történetet ehelyütt csak annyit, hogy a gőgös és kőszívű Paul Dombeynak csak kisfia Paul volt fontos – ő is csupán nevének, cégének és vagyonának örököseként –, leánya Florence viszont egyáltalán nem érdekelte. Ám a csenevész és beteges Paul hatéves kora körül meghal, és ettől kezdve Dombey úr számára Florence tökéletesen megszűnik létezni, bár a kicsi, majd nagyobbacska lány, s idővel felnőtt nő még sokáig nem adja fel, hogy apja szívét meghódítsa. Dickens szívettépően ábrázolja az apjáért küzdő Florence lelki szenvedéseit és hányattatását.

Dombey kisasszony sok mai sorstársa hasonló elszántsággal próbál apjához kötődni, illetve felnőttként párkapcsolatában öntudatlanul is apapótlékot keresni.  A már saját gyerekeit nevelő Fanni, aki szakmájában is jeleskedik például felnőtt fejjel is azonnal kiborul a munkáját érő legkisebb bírálatra is, különösen ha ez férfitől származik, noha megbízói kitűnő szakembernek tartják, s ezt nem is rejtik véka alá. De nem sokkal jobb a helyzet, amikor családszerető, de érzelmileg zárkózott és kritikus természetű párjával akad nézeteltérése. Ilyenkor egy-egy szóváltás, kisebb vita is szinte azonnal heves sírásba torkollik, s Fanni gyakran órákon át vigasztalhatatlan.

Csak terápia során értette meg apja érzelmi távolságtartásának és gyakori negatív visszajelzéseinek hatását saját érzelmi reakciói kialakulásában. Fanni ma már tudja, hogy amikor más férfiak kritizálják vagy haragjuknak, illetve negatív érzelmeiknek adnak hangot akár vele kapcsolatban is, az nem ugyanaz, mint amikor kislányként apja rosszallását kényszerült elviselni s nem állhatott ki önmagáért, esetleg saját igazáért. A régi rossz érzések nem oltódtak ki teljesen, de viszonylag gyorsan felismeri őket, s hasonló helyzetekben viselkedését ma már nem ezek határozzák meg.

Magabiztosabb, önállóbb lányok

Az apa családon belüli hagyományos családoltalmazó szerepe lányaik számára a biztonság érzetét adta. Bár  mai viszonyainknál jóval veszélyesebb régmúlt időkből való, szerepideálként, illetve elvárásként részben még ma is él. A lányaik életében való apai részvétel valódi értékei azonban ennél sokkal kevésbé kézzelfoghatóak, ám annál jelentőségteljesebbek. A lányok apjuktól sajátítják el elsősorban a férfiak világának alapértékeit, annak működési rendjét. Lányok és fiúk egyaránt apjuktól tanulják meg a férfiak hétköznapi gondolkodásmódját, cselekvési-,  és beszédstílusát.