Az egyke terhe

Legyen csak egy, de az kapjon meg mindent! Az osztatlan figyelmünket, az összes szeretetünket, a teljes gondoskodásunkat, és a legjobbat mindenből: ételből, ruhából, iskolából, különórákból. Legyen saját szobája, tévéje, számítógépe. Vihessük magunkkal mindenhova: az Alpokba síelni, Görögországba vitorlázni és a barátokhoz barbecue partira.

Mi hiányzik, ha mindened megvan?

A legtöbb egykétől gyerekkorában hiába kérdezik, miért nem örül maradéktalanul a kiváltságos helyzetének? Honnan is tudná, hogy hiányzik a paplan alatti esti sugdolózás, a testvérekkel közös csínytevés izgalma, a cinkos összenevetés? Bár az imént még ádáz veszekedés folyt, mit számít, hiszen annyira jó együtt szappanbuborékot fújni a kádban?

Az is csak felnőttként fogalmazódik meg, hogy az életben, bármennyire is vannak jó barátok, ahogy a testvérére számíthat az ember, úgy senki másra. A két egyke házasságából született gyereknek a családi köre szűk: nincs szúrós bajuszú nagybácsi, aki segít megszerelni a biciklit, nincs mesés almás pitét hozó nagynéni, nincs olyan ünnep, amikor az unokatestvérekkel be lehet bújni a lelógó abroszú ebédlőasztal alá.

Mindent megkapott Monique, a 32 éves francia hajadon muzsikus, akinek születésétől fogva saját szobája, külön fürdőszobája volt, az egyetemi éveire autót kapott a szüleitől, ám amikor hazánkban járt egy Kodály-módszert oktató héten, a kiváló szakmai továbbképzés örömébe üröm vegyült számára azzal, hogy a résztvevőknek kettesével kellett osztozniuk egy-egy szobán, és a másik jelenléte, szuszogása olyan szokatlan volt számára, hogy alig aludt valamit.

Kinek akarunk jót?

Igen jól hangzik, hogy azért nem akarunk több gyereket, hogy annak az egynek mindent megadhassunk! Az egykével – nem valljuk be, hiszen „mindent a gyerekért”, de azért mégiscsak – kevesebb vesződség van, könnyebb hozzá gyerekvigyázót találni, ha korán sikerül kis felnőtté tennünk, vihetjük magunkkal a programjainkra, csak egyszer kell túllenni a pelenkás, éjjel fölkelős, főzelékmixelős, falrafirkálós, konyhafiók-kipakolós időszakon. Nem kell folyton igazságot tenni a civakodó testvérek között, nem kell többszólamú nyafogást hallgatni. Később is csak egyszer van gond az óvodába szoktatással, az első nappal az iskolában, a szalagavatóval, a ballagással, az esküvővel. Szóval kényelmesebb – nekünk.
Véletlenül vagy szándékosan egyke?

Ez sem mindegy. Sok szülő szeretne testvért, talán sok testvért a gyermekének, ám nem érkezik a remélt gyermekáldás. Ők általában igen tudatosan törekszenek arra, hogy a csemetéjük minél többet lehessen a kortársaival: meghívnak kis barátokat hétvégére, közös nyaralásra, akikkel meg kell a játékokon, a legfinomabb falatokon osztozni, akiknek a vágyait, véleményét figyelembe kell venni, akikre tekintettel kell lenni a villanyoltással, lábujjhegyen járással. Szóval mindent megtesznek, hogy pótolják, amit a természet nem adott meg a gyermeküknek.

Gabi mindig felnőtt társaságban forgott. Akár szülei vitték magukkal, akár hozzájuk jöttek vendégek, sosem volt gyerek játszótársa. Sokáig unatkozott a felnőttek között, ám amikor nagyobbacska lett, már nem is tudott mit kezdeni a kortársaival, nem sikerült föloldódnia azok „gyerekes” játékaiban. Ráadásul a nagyoktól fölszedett „okos” meglátásai miatt beképzeltnek és tudálékosnak tartották, nem is igyekeztek bevonni őt a tevékenységeikbe.

Később jövő egyke-bajok

A családban észrevétlenül sajátítják el a testvérek az együttélés szabályait, az alkalmazkodást, a veszekedést-kibékülést, a problémák megbeszélésének képességét. Persze mindezt más közösségben is megtanulhatják a gyerekek. Az ’egyke’ szónak nem szinonimája az ’önző’, ’elkényeztetett’, ’alkalmazkodni képtelen’, ahogy nagycsaládból is származhat rossz természetű, akár még antiszociális ember is. Később azonban, amikor az egykék kamaszodnak, aztán pedig függetlenednének, önálló felnőtt életet szeretnének kezdeni, szembesülniük kell azzal, hogy a szülők egyetlen szeme fényeként, öregkoruk bearanyozójaként, életük kizárólagos céljaként és értelmeként nagyon nehéz leválni a szülőkről. Bárcsak lenne testvérem! – mondja egy özvegy édesanya egyetlen fia, akinek a házasságát erősen megterheli, hogy minden „szeretetteli gondoskodás” csak őrá irányul. Ha legalább többfelé oszlana a nyomasztó törődés! Aztán amikor az idős szülők állandó gondozásra szorulnak, az egyke testvérek nélkül áll a nehéz helyzet előtt. Még ha lehetősége engedi is, hogy ápolót fogadjon, csakis az ő vállát nyomja minden döntés terhe: nincs a földön senki más, aki ugyanezekért a szülőkért minden tőle telhetőt megtenne, akinek ők ugyanannyira fontosak volnának, mint neki, akivel ugyanaz a gyermeki szeretet és felelősségérzet kötné össze, mint ami benne él.

Andi vérbeli egyke volt. A szülei nem akartak több gyereket, minden energiájukkal az ő testi-lelki jólétén fáradoztak. Egy fiatal önkéntes csapat munkatársaként nem kis büszkeséggel és meggyőződéssel fejtegette, hogy ő, mivel a szülei teljes törődését egyedül élvezte, úgy „fel van tankolva” szeretettel és minden egyéb szükségessel, hogy az neki egy életre elegendő muníciót jelent. Mégsem volt néhány hétnél tovább tagja a csoportnak: nem tudott együttműködni a társaival, alkalmazkodni a többiekhez.

A másik véglet

Néha kritika éri azokat, akik csak egy gyermeket nevelnek, holott senki nem tudhatja, miért van ez így. Főleg vallásos körökben „elvárás” a sok gyerek: mintha ez a hit, az Isten terve elfogadásának fokmérője volna. A gyermekvállalás azonban nem lehet verseny vagy teljesítmény alapú. Aki becsületesen számot vet önmaga lehetőségeivel és a gyermek igényeivel, valós szükségleteivel ahhoz, hogy egészséges lelkű, boldog emberré váljék, az akár egy, akár több gyerek szülője lesz, valószínűleg jobb családot teremt, mint az, aki pusztán kényelemből akar egykét, vagy aki felelőtlenül „túlvállalja magát”.
Aki a nagycsaládból kirepülő felnőtt gyerekeitől azt hallja, hogy az életben a testvéreikért a leghálásabbak neki, az a szülői hivatását remekül töltötte be.

Képmás 2010/10.