Beteges játszma

Ha elromlik a tévénk, elvisszük a szervizbe, és megkérdezzük, hogyan lehet megjavítani. Az orvossal kicsit más a helyzet. Hozzá sokan konkrét öndiagnózissal és gyógyszerigénnyel látogatnak el, és csak jobb esetben fogadják el, ha mást ajánl. Pedig ha a betegség képzelt, a fölösleges terápia többet árthat, mint használ.

Meglepően sok olyan beteg van, aki az orvostól függetlenül tudja, mi baja és mire van szüksége. Az egyik típus akkor sem vesz be antibiotikumot, ha negyvenfokos láza van, a másik pedig akkor is beszedi, ha egyet tüsszent. De ez még az enyhébbik eset, vannak ugyanis olyan páciensek – jellemzően középkorú és idősebb hölgyek –, akik szinte passzióból műttetik magukat. Nekik például hiába mondja a belgyógyász, hogy panaszaikra az epekő kivétele nem jelent megoldást, mindenáron ki akarják azt vetetni, és el is intézik, hogy egy sebész kioperálja azt.

Ezek pedig olyan bonyolult játszmák, amelyekben személyes motiváció éppúgy szerepet játszik, mint a hipochondria – mondja dr. Vizi János pszichiáter szakorvos. Majd hozzáteszi, hogy az ilyen páciensekkel az a gond, hogy addig mennek orvostól orvosig, amíg közülük egy hajlandó őket testi betegnek elfogadni, testi betegként kezelni. „Ez a hozzáállás orvosi részről még védhető is, hiszen ezek a páciensek folyamatosan gyűjtik a papírokat, folyamatosan vizsgáltatják magukat. És ha valakit nagyon vizsgálnak, akkor előbb-utóbb találnak nála valamit. Az pedig már más dolog, hogy ennek valós jelentősége nincs, hiszen nem a leletet kell gyógyítani, hanem a beteget” – hangsúlyozza a pszichiáter.

Ebből a szempontból különösen érdekes a Münchausen-szindróma. Ez az érdekes, nehezen felismerhető betegség a nagyotmondásáról híres mesehősről, Münchausen báróról kapta a nevét, fő tünete ugyanis az, hogy a benne szenvedők élethűen tudnak beszámolni nem létező betegségeikről.

A cikk folytatása a Képmás áprilisi számában olvasható.