Egy ökör és két zsák árpa – Pál Feri atya az elengedésről

Másik helyszínen, de a régi lendülettel kezdte újabb előadássorozatát Pál Feri atya. Indításképpen egy tavaly megkezdett gondolatsort idézett fel, és ezt gördítette tovább, mikor a boldog párkapcsolat dimenzióiról beszélt.

A nyári szünet előtt már szólt a személyes dimenzióról, mely azt tükrözi, mennyire fejlett az önismeretünk, hogy képesek legyünk kapcsolatba kerülni másokkal. A második dimenzió a kapcsolati szint, mely egészen másféle képességeket igényel. Szükség van fejlett kapcsolati intelligenciára, hogy ne csak egyénként, hanem párban is jól tudjunk működni. A harmadik dimenzióban már rendszerszintű képességek kellenek, hiszen itt már új szereplők is belépnek a kapcsolatba: a házastársak szülei, majd a gyermekek.

A keddi előadás a kapcsolati dimenziót járta körül.

Pál Feri atya két tanulságos történetet mesélt el, melyeket mottóul választott az előadásokhoz.

Az első történetben egy várkapitány furfangos ötletét ismertük meg, kinek a védelmére bízott várát szoros ostromba fogták. Olyan sokáig tartott az ostrom, hogy szinte teljesen elfogyott az élelmiszerük, már csak egy ökör és két zsák árpa maradt. A kapitány leölette az ökröt, belevarratta az árpát és kidobatta az ostromlók közé. Azok ezt látván eltakarodtak.

A történet tanulsága, és egyben mottóként kiemelhető mondata: a jó változás érdekében néha nem logikus lépéseket kell tennünk.

A második elbeszélés Feri atya saját élményéből származik. A Kossuth Rádió egyik beszélgetős műsorában megkérdeztek egy nénit arról, hogy milyen itt az élet. A néni frappáns válasza lett az atya másik mottója: Az a baj, hogy kiveszett a szokásbul a rend.

A vár védőinek példáján elgondolkodva kifejtette, hogy sokszor olyasmit kell elengednünk, amit szeretünk, amihez ragaszkodunk. Az elengedés minden kapcsolat alapvető problémája, hiszen mindenki ragaszkodik a saját világához, örökségéhez. Az új egység létrejötte érdekében viszont pontosan ezeket kell elengedni. Ez nagyon nehéz, mert félünk, hogy ha elengedjük ezeket a kötelékeket, kicsúszik a lábunk alól a talaj.

Egy kapcsolatban nem elég az sem, ha a felek csak egymást szeretik. Szeretni kell magát a kapcsolatot is. A kapcsolat egy külön élő valóság, melyet önálló értéknek kell tartani. Hozhatunk úgy döntést, hogy az jó mindkét félnek, de nem jó a kapcsolatnak, viszont az is megtörténhet, hogy a pár mindkét tagja lemond valamiről, hogy a kapcsolat működjön. Az atya több példát is hozott olyan konfliktusokra, melyek feloldhatatlannak látszanak anélkül, hogy mindkét félnek nagy lemondásába ne kerüljenek. Ilyenkor felvetődik az a gondolat, hogy a páros tagjai nem valók egymáshoz. De ha szeretik a kapcsolatukat, akkor rájönnek, hogy ami jó a kapcsolatnak, az jó nekik is, mert ezek a döntések visszahatnak rájuk. Ha pedig tudunk egy kapcsolatot szeretni, akkor szeretjük önmagunkat is.

Ha idealizáljuk a társunkat, és tőle várjuk szükségleteink kielégítését, a kapcsolat nem fog működni. Szükségleteink gyökere gyakran a magzati korban van, és sokszor felnőttként is azt várjuk, hogy a passzív létezés ellenére is szeressenek bennünket. Nem gyermeki módon, hanem felnőtt utat választva kell eljutni szükségleteink kielégüléséhez.

Az előadás utolsó története egy vándorról szól, aki feleségnek valót keresett, de már hosszú ideje eredménytelenül vándorolt. Végül elgondolkodik, és felidézi a nőket, akikkel találkozott. Amikor a tekintetük felrémlik előtte, rájön, hogy mindegyiknek ugyanaz a gondolat tükröződött a szemében: Nem te vagy az igazi. A vándor végül ráébred: nem azt kell várnom, hogy megtaláljam az igazit, hanem nekem kell az igazinak lennem.