Érzelembank feltöltve?

Nagyon sok szülő tisztában van azzal – szerencsére – hogy a dicséret milyen fontos szerepet játszik a gyerekek önbizalma szempontjából. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy nem mindegy, hogyan dicsérünk. Persze jót teszünk az „ügyes vagy” dicsérettel is, de miért állnánk meg itt, ha lehet ezt jobban is?

Azzal, amit gyermekünk viselkedésében pozitívan megerősítünk, énképének, önbecsülésének alapköveit rakjuk le, ezért hát nem mindegy, hogyan tesszük mindezt. Tegyük hozzá, hogy jellemzően kevesebbet dicsérünk, mint amennyit lehetne. Míg kisgyermekkorban minden az önállóság felé tett lépést nagy örömmel, és sok dicsérettel fogadunk, idővel az elvárások növekedésével valahogy természetessé válik, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell, és nem dicsérünk az elvégzett feladatokért. Pedig sokkal jobb lenne, ha megtennénk, ha gyakrabban dicsérnénk, és kevesebb időt szánnánk az el nem végzett dolgok feletti hangos méltatlankodásra.

Általában azt látjuk, halljuk, hogy dicsérni mindenki tud, az a legkönnyebb. Pedig van, hogy a legjobb szándékkal elhangzó dicséret is más reakciót vált ki, mint szeretnénk. Kételkedhetünk például a dicséret őszinteségében, ha csekély erőfeszítést igénylő cselekvésünket magasztalja, esetleg ijesztőnek érezhetjük, vagy valami hátsó szándékot feltételezhetünk a dicsérő szavak mögött. Ilyenkor kétségkívül mellé talál a dicséret „feladója”, ez pedig a gyerek-szülő viszonyban is okozhat nehéz perceket.

A dicséreteink általában jelzők, amelyek minősítenek. Nem azt, ami történt, amit a gyerekünk tett – vagy épp nem tett –, hanem leginkább őt magát, gondolván, abból épül, ha ő kapja a dicsérő szavakat. Nem igaz? Így nem.

Folytatás a Képmás májusi számában.