Családháló

Facebook-anyaság

Az az ismerős, az megvan, aki naponta 3-4 új képpel gazdagítja a galériáját? Ráadásul csupa kifogástalanul-tiszta-gyerekes képpel, meg olyannal, amin valami különleges helyen nagyon jól érzik magukat? Ja, meg olyannal is, amin valami nagyon pöpec vacsora van, amit ő főzött, vagy éttermi ebéd, utazás… És a gyerek neki mindebben nem akadály, sőt! Neki minden annyira jól megy. Tökéletesen jól. Csak te vagy béna, ahogy otthon szórakozol a mosatlannal.

Írta: Hojdák Annamária,

A tökéletesség vákuuma

Le lehet rendezni, persze. Megkeresed a gyenge pontokat. Jóó, csak Horvátország, nem Mallorca:P Nem is futott ma olyan sokat. De akkor is! Hogyhogy futott?

Feltehetsz te is egy-két olyan fotót. Hiszen te is nyaraltál… De valahogy mégse olyan. Találnál olyan képet, amelyiken tök vizes a gyerek, mert előtte esett bele a szökőkútba. Meg olyat is, amin éppen az étteremben bőg, hogy ő palacsintát akart, nem rántott húst. Meg van az is, ami minden szempontból nagyon jó lenne, de pont totálba leette magát, úgyhogy ez is kuka.

Jó, legyen akkor csak az évfordulóra! Sétáltunk egyet a parkban, ittunk egy kávét. De a fene essen bele, pont nem lőttünk egy stílusos szelfit, hogy ráragyogtathassuk a világra az örömünket! Akkor most nincs is örömünk?…

„Bármiféle homlokzatépítésnek a Facebookon, és legyen ez akár az anyaságunk, akár a karrierünk, akár a párkapcsolatunk, akár a sportteljesítményünk, van egy olyan rejtett gyökere, hogy az illetőt valószínűleg senki sem ismeri el a valós életben, a hétköznapjaiban ezen a területen – miközben ő ezt élete nagyon fontos részének érzi – mutat rá Bogár Zsuzsa pszichológus. – Mivel a hétköznapokon nem, vagy ritkán kapunk életünk ezen fontos területére megerősítő visszajelzéseket, előfordulhat, hogy elbizonytalanodunk, valóban jól csináljuk-e. A túl markáns Facebook homlokzatépítés mögött az esetek nagy részében belső bizonytalanság munkál. Hisz ha biztos vagyok abban, hogy jó, amit csinálok (jó anya vagyok, boldog párkapcsolatban élek, képes vagyok rendszeresen több kilométert futni), akkor mi szükségem lenne arra, hogy erre még lájkokat és dicsérő kommenteket is kapjak? Akkor bőven elég az, hogy én ezt tudom, és megingathatatlanul biztos vagyok benne. “

 

Kép: Pixabay, szerkesztő: http://photofuneditor.com

De miről is van itt szó? Mi az a ‘homlokzat’, amit olyan buzgón építünk?

A homlokzat leegyszerűsítve az, amit megmutatunk magunkból. Amit a világ elé akarunk tárni.

Erving Goffman elméletében arról beszél, hogy az ember a lehető legjobb színben szeretne feltűnni mások előtt, e miatt alakít. Az alakítás minden olyan tevékenységet jelent, amelyeket az egyén csak addig csinál, amíg megfigyelők adott csoportja jelen van, és rájuk ez valamilyen befolyást gyakorol. A homlokzat része az alakításnak, általános és rögzített formában határozza meg a megfigyelők számára a szituációt. A társadalmi homlokzat részei:

  • Környezet: A színpadi kellékek a cselekvéshez, például a szoba berendezése. Ha az egyén elhagyja a helyszínt, az alakítást is abba kell hagynia. Legtöbbször a környezet helyhez kötött, nem mozog együtt az aktorral, mégis, vannak bizonyos szituációk, amikor ez megtörténhet: Goffman példaként a gyászmenetet említi, de akár a jármű, amin utazunk, is ilyen lehet.
  • Személyes homlokzat: Goffman két részre osztja: megjelenésre és megjelenítésre. (…)

személyes homlokzat ingerei mindig követik a szerepjátszót, és legszorosabban kötődik az aktorhoz. Vannak változékony jelhordók, például mimika, arckifejezés, testtartás, beszédsémák, stb., és vannak kevésbé változékony jelhordók, például a testméret, kinézet, hivatal jelvényei.*

*Erving Goffman: Az én bemutatása a mindennapi életben (The Presentation of Self in Everyday Life, 1959), Pólya Kiadó.

Forrás: Wikipédia

Vagyis a homlokzatom: mindaz, ami csak kívülre vagyok. Amiről azt szeretném, ha ez alapján definiálnának, akik nem ismernek igazán.

A közösségi média pedig a homlokzat megmutatásának egyik legkönnyebb módja. Hiszen az esetek döntő többségében nem ellenőrizhető egy poszt hitelessége, valóságértéke. Legutóbbi cikkemben többek között arról volt szó, hogyan képes befolyásolni a testképünket, szépségideálunkat a közösségi média. Viszont azt ott is leszűrtem, hogy bármerre forgatjuk, bárhogy használjuk, a tökéletesség iránti igényünkön nem fog ez változtatni.

És ez nem is baj. Miért ne mehetnénk el évente (vagy többször) egy családi fotózásra? Ezek lesznek a legszebb képeink. A túlzás máshol kezdődik. Talán ott, amikor

  • Egy eseményből a fényképezkedés érdekel elsősorban, nem maga a megélt pillanat
  • Mikor posztolok, egyben versenyre is kelek másokkal
  • Általam is értékesebbnek tartott dolgokat szorítok háttérbe egy-egy jó fotóért, posztért
  • Megtörténik, hogy haragszom a gyerekemre, amiért nem bír úgy viszonyulni ehhez a kérdéshez, ahogy szeretném – nem elég együttműködő a szelfihez, nem képes élvezni a programot, ahogy elképzeltem

 

De akkor mit mutassak meg…?

Facebook (és társai) tekintetében széles a skála egészen a gyerekek (és akár saját magunk) tökéletes elrejtésétől a fürdős-bilizős képek megmutatásáig. Én valahova a kettő közé szeretem belőni magam. Értéknek tekintem, hogy létezik ez a lehetőség: láthatom távolabbi ismerőseimet is, akiket az életben nem vagy ritkán, követhetem az életük alakulását, együtt örülhetek, szomorkodhatok velük, még ha ennek a kifejezése korlátozott marad is.

Viszont… Ha egy képtípust sokszor látok, nem tudom többé komolyan venni. És nem szeretném ismételni. Ha készül is olyan, egyáltalán nem biztos, hogy azt teszem ki, mert sokkal viccesebb a másik, amelyiken hárman háromfelé néznek, vagy nyűgösködik a gyerek, stb.

De ez nálam egy koncepció része. Ugyanis egy ponton herótom támadt a Nagy Anyai Csalástól. Megelégeltem, hogy mindenkinek bólogassak, hogy vágjam a vigyorgó fejet hatórás alvás után. Úgyhogy, ha kérdezték, egy idő után elmeséltem, hogy adott hónapban épp úgy érzem, hogy az utolsókat rúgom pszichésen, vagy dög nehéz az állandó testvérféltékenység, vagy úgy érzem,  a fél karomat adnám egy férjjel kettesben töltött hétvégéért. És – igen – mind el szoktuk mondani ezeket, csak aztán a Facebookon ott virít a „de boldogok vagyunk” kép, ami meg szögesen ellentétes azzal, amit adott pillanatban éppen élünk.

De valahol érthető, mert megmutatni nem azt szeretnénk, amit élünk, hanem azt, amit szeretnénk. És lássuk be, az anyaságban sok a pozitívum – ami meg nem az, azt hajlamos megszépíteni az anyai képzelet.

„Az anyaság homlokzatépítés nagyon gyakori olyan nőknél, akik, onnantól, hogy anyává válnak, szinte nem is tudják másképp definiálni magukat – folytatja a pszichológus. – Nem lesznek már jó feleség, jó munkaerő, klassz barátnő. Átlényegülnek csak ANYÁ-vá. Az egy lábon állás azonban nagyon ingatag dolog, sokkal nagyobb szükség van ennek a mindennapos megerősítésére, mint ha több lábon állnánk.

A pszichológia én-komplexitásnak nevezi azt a fogalmat, amit úgy írhatnánk le, hogy ha egy kördiagramban ábrázolnánk az életünket, ezt vajon hány szeletre osztanánk. Ha valakinek sok szelete van, akkor ha az egyik szeletben nem megy minden zökkenőmentesen, vannak kudarcok, gyengeségek, akkor ott van még pár szelet, amikben jók vagyunk, amiből megerősítést nyerhetünk, ha letörtek vagyunk a másik szeletben történt kudarc miatt. Ha azonban csak egy szeletünk van (pontosabban az egész kör az ANYASÁG csupa nagybetűvel), akkor nem tudunk más szeletre támaszkodni, ebben kell a gyengeségeket megerősítésekkel kompenzálni.

És melyik anya az, aki rózsaszín ködben éli az életét egy kisgyerekk mellett? Kinek ne jutna eszébe nap, mint nap, hogy legszívesebben kimenekülne az életből, vagy, hogy valaki vigye már el ezt a gyereket? Az ilyen gondolatok után pedig rendre jön a félelem attól, hogy hát milyen anyák vagyunk, ha ilyen rosszakat gondolunk. Ezeknek az érzéseknek a kompenzációjaként, mintegy magunkat és a környezetünket is megnyugtatva jelezzük, hogy szuper anyák vagyunk, aki nagyon szereti a gyerekét. A lájkok és kommentek pedig még inkább segítenek visszanyerni az egyensúlyunkat az ilyen nehéz helyzetek után.”

 

Vagyis nem eszik olyan forrón

Egyrészt: ha több lábon állunk, már sokkal messzebbre kerül a szuperanya tökéletes vasárnapi ebédje. Vagy éppen sokkal közelebb. Milyen ügyes… El is kérhetném azt a receptet. Nem kell olyannak lennem, de ettől még örülhetek neki.

Azt pedig sosem tudhatjuk, ki miért posztol. Melyik nagymama várja tőle naponta a képeket, ha már nem kísérheti figyelemmel közelebbről a baba fejlődését. Melyik az a nap, amelyiken annak az anyának a reményét adták vissza a kommentben kapott kedves szavak.

 

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Megnyitja kapuit az Állatszeretet Fesztivál 2017

Számtalan izgalmas programmal, látnivalóval, érdekességekkel és ingyenes gyerekbelépővel várják a családokat idén is, október 4-től 8-ig a Fővárosi Állat- és Növénykertben. 

Close