Fiús játékok – és ami mögötte van
Nagyon sok szülő – érthető módon – ódzkodik attól, hogy a gyermeke olyan erőszakos játékokat játsszon, amelyekhez játék fegyverekre van szükség. Sokan nem engedik a műanyag puskákat, fakardokat, sőt, még birkózni sem szívesen látják csemetéiket, hiszen az erőszak az erőszak – még ha játékos formában is tárul elénk. Olyan riasztó és sokszor kétségbeejtő, amit a hírekben hallunk, nem csoda, ha biztonságban szeretnénk tudni gyermekeinket.
Ha valakinek fiúgyermeke van, akkor bizony időről időre előkerül a probléma, és nem biztos, hogy a teljes tiltás valójában a javunkat szolgálja. A kérdés tehát: biztonságosabb jövőt biztosíthatunk gyermekeink számára, ha tiltjuk a harcot, a játékháborút? Van összefüggés a gyerekjátékok és a való világ agressziója között?
Mit mondanak a kutatók?
Szerencsére ma már számos kutatás foglalkozik azzal, milyen funkciót töltenek be a „harcolós” játékok a gyermekek fejlődésében. Azon szerepjátékok közé tartoznak ezek, amelyeken keresztül a gyermekek a felnőtt világ történéseit, szerepeit modellezik. Olyan ez, mint amikor a kicsi papás- mamást játszik otthon, mert ezt látta a szüleitől, vagy szerepe szerint ő lesz a kisbaba vagy a tanárnéni. A szerepjátékok létfontosságúak a gyermekek számára, mert segítenek megismerni a világban elfoglalt helyüket, határaikat és alkalmazni a társadalmi interakciókat.
A játékos harc a szerepjátékok egy változata, és érdekes módon előbb-utóbb még azoknál a gyerekeknél is megjelenik, akik nem néznek agressziót tartalmazó tévéműsorokat, nem találkoznak semmilyen olyan tartalommal, amely a való életben előforduló erőszakot mutatná számukra. Ez azt jelzi, hogy ennek a játéknak bizony valamilyen konkrét evolúciós funkciója van, hiszen minden gyermeknél hasonlóan jelentkezik világszerte.
Laboratóriumi állatkísérletek bizonyították, hogy a játékban előforduló küzdelem segít az egyedeknek megtanulni a fajra jellemző társas interakciókat, utánozni bizonyos mozdulatsorokat és elősegíti a közösség többi tagjával való hatékony kommunikációt. Ez az emberekre levetítve is igaz lehet.
Amikor a gyermek harcos, durvább játékban vesz részt, valójában értékes készségeket sajátít el, melyek segítik őt megérteni a társadalom működését, a pozíciók kivívásától elkezdve az egyének közötti határok kijelölésén keresztül a másik mimikájának megértéséig. Nem utolsósorban a nyelvi készségei is fejlődnek.
Hasonlóan fontos szempont, hogy ezek a játékok segítenek a gyermeknek félelmei legyőzésében. Felnőttként nem is gondolnánk, hogy a kicsik, számukra nyomasztó módon milyen kevés befolyással lehetnek az életük eseményeire. Amikor a játék során tisztázódik, ki a rossz fiú, ki a jó fiú, az segít a gyermekeknek átültetni ezeket a szerepeket a való életbe is. Ha egy gyermeknek fegyver lehet a kezében, vagy valamelyik szuperképességű hős szerepébe bújhat, akkor az erősíti benne az érzést, hogy hatalma lehet az életben egyébként számára irányíthatatlan olyan dolgok felett is.
Ha testközelről figyeljük ezeket a harcos játékokat, láthatjuk, hogy a résztvevők valójában kontrollálják önmagukat, és figyelnek rá, hogy a játék ne durvuljon el. A legtöbb esetben felnőtt közbeavatkozására sincs szükség, mert észreveszik, ha valaki túl messzire merészkedik. Valójában ilyenkor épül ki a fiatalok agyában az egymás iránti empátiához szükséges készségek rendszere. A gyerekeknek szükségük van gyakorlásra ahhoz, hogy felismerjék egymás reakcióit, és bele tudják képzelni magukat a másik helyzetébe. Így aztán tudják, meddig mehetnek el, és mikor kell visszavonulót fújniuk.
De mi van, ha túl messzire mennek?
Előfordulhat, hogy egy ilyen játék során valaki monoklit szerez, vagy nagyon megbántódik, mindannyian találkoztunk már ilyen esettel. Noha mindez elkerülhetetlen, a kutatók mégis arra hívják fel a figyelmet, hogy csupán a játékok egy százalékában fordul elő.
A felügyelő szülőknek ezért nagyon fontos megtanulni megkülönböztetni a valódi agressziót a játékos küzdelemtől. A tudósok szerint az a legfontosabb különbség, hogy a harcos játék közben a gyerekek együttműködnek egymással, és noha eljátsszák az agressziót, valójában sem fizikailag sem lelkileg nem szeretnék valójában bántani a társukat.
Természetesen más játékhoz hasonlóan itt is szükség van a felnőttek felügyeletére. Ha a szülők valódi agresszió jeleit vélik felfedezni, azonnali közbeavatkozás szükséges. A valódi sérülések elkerülése céljából fontos, hogy legyenek tiszta és mindenki által ismert szabályok. Az idősebb gyermekeknél már tapasztalhatjuk, hogy maguk is képesek ezeket a korlátokat felállítani, vagyis a játék náluk már elérte a célját.
Egy játék nélküli világ
Jogos felvetés lenne részünkről még a kutatási eredmények ismeretében is megkérdezni, hogy miért nem sajátíthatják el a gyerekek ezeket a képességeket valami kevésbé agresszív és veszélyes módon? Ez egy nagyon komplex kérdés, amelyre Stuart Brown játékkutató adott megdöbbentő választ. Több száz, elsősorban gyilkosságért elítélt bűnöző profilját tanulmányozva arra jutott, hogy éppen azokból a gyerekekből vált felnőtt korára bűnöző, akik valamilyen okból nem vehettek részt ezekben a szabad játékokban, különös tekintettel a harcos, birkózós típusokra. Ennek számtalan oka lehetett az erőszakos szülőktől elkezdve az elhanyagoló nevelésig.
Akármennyire fölöslegesnek tűnnek tehát számunkra ezek a durvább szerepjátékok, fontos látnunk, mennyire szükségesek lehetnek gyermekeinknek az alapvető szociális készségek elsajátítása szempontjából. Legközelebb ne aggodalmaskodjunk, mikor gyermekünk előrántja a fakardot, hanem gondoljunk arra, hogy valójában a lehető legjobb dolog történik vele, hiszen ártalmatlan játékokon keresztül tanul bele a felnőtt világba.
