A gyermek és a nyilvános megszégyenítés
Megyünk a gyerekkel a szupermarketben, amikor egyszer csak fogja magát, és hisztizni kezd, mert ő most rögtön szeretné azt a csokit, vagy játékot. Jobb esetben „csak” hisztizik, rosszabb esetben komoly jelenetet rendez. Mit tegyünk ilyenkor? A csalad.hu cikke következik!
Alighanem mindenki hallott már olyan szülői kifakadásokat különböző nyilvános helyeken, hogy a fal is belepirult, és míg az ember hajlamos átérezni a sokszor tehetetlen felhorgadást, mégsem feltétlenül az a jó megoldás, ha nyilvánosan szidjuk és megalázzuk a gyereket (sajnos utóbbira is tudna alighanem mindenki példát mondani).
Már csak azért sem, mert nem sokra megyünk vele, túl azon, hogy megpróbáljuk magunkból kiereszteni a gőzt, de hát a cél azért nem ez kell, hogy legyen. Nem mindegy ugyanis, hogy a gyerek szégyelli magát, vagy bűntudata van – állítja a George Mason Egyetem klinikai szakpszichológusa.
A szégyen és a bűntudat
June Tangney szerint a két érzés messze nem ugyanaz, és ő alighanem tudja, miről beszél, hiszen pályafutása jó részében ezt a kérdést vizsgálta diákok és felnőttek körében.
A szégyen olyan érzelem, amikor saját magunk miatt érezzük rosszul magunkat, míg a bűntudat egy konkrét cselekedethez kötődik. A különbség csak elsőre tűnik elhanyagolhatónak, valójában hatalmas.
„Amikor az emberek szégyellik magukat, akkor jellemzően másokat hibáztatnak, és kisebb eséllyel vállalnak felelősséget saját tetteikért. A bűntudat éppen fordítva működik, ilyenkor tudjuk, hogy nem mi jelentjük a problémát, hanem az, amit tettünk” – mondja a szakember.
A gyereknevelésben ez úgy csapódik le, hogy a boltban előadott rögtönítélő bírósággal csak megszégyenítjük a gyereket, mert a nyilvános megaláztatás szégyenérzetet vált ki, ami nem a megoldásra, hanem a visszahúzódásra és a tagadásra ösztönöz.
„Amikor megszégyenítik őket, az emberek befelé fordulnak. Nem arra koncentrálnak, hogy megtanulják, máskor miként cselekedjenek helyesen, hanem arra, miként védjék meg magukat” – fejtegeti June Tangney.
A bűntudat viszont éppen ellenkezőleg, jellemzően arra sarkall minket, hogy akár egészen komolyan megváltozzunk, megpróbáljuk helyrehozni a dolgokat.
Mély sebeket ejthet
Nem szeretnénk különösebb történelmi fejtegetésekbe belemenni, de érdemes még a szakembertől annyit ideidézni, hogy egyes kultúrákban régen a bűnözők választhattak a nyilvános megszégyenítés és a börtön között, és a többség jellemzően inkább az utóbbit választotta.
Nem véletlenül: a szégyen, különösen gyerekkorban, olyan mély sebeket ejthet, melyek egész életünkben elkísérhetnek (erre alighanem mindenki fel tud hozni legalább egy személyes példát), és ezek gyakran a legapróbb dolgok is lehetnek.
Jó, az elmélet nagyon szép és nagyon jó, de mit csináljunk, amikor a gyerek ott üvölt a szupermarket közepén, és mindenki minket bámul? A kérdés jogos, a válasz nem túl bonyolult – a megvalósítás pedig türelem és idegrendszer kérdése is, tesszük hozzá csendben.
A cikket ide kattintva tudod továbbolvasni.
