Ha jót akarsz a gyereknek, végeztesd vele a házimunkát!
Hosszú távon nem a jó jegyektől lesz sikeres felnőtt a gyerekből, hanem azoktól a tulajdonságoktól, amiket a házimunka elvégzése során tesz magáévá. Együttműködés, segítőkészség, hasznosságtudat. Nyár van, lehet gyakorolni elereszteni a túlgondoskodást!
Manapság azt tartják jó szülőnek, aki folyamatosan részt vesz a gyerek életében, és mindig ott van a szeme az oktatásán, nevelésén. Csakhogy a túlzott gondoskodás hosszú távon egyáltalán nem tesz jót a gyerekeknek, mivel így éppen az önbecsülésük, a kezdeményezőkészségük vész el. Pont azok a tulajdonságok, amelyek egy sikeres élethez szükségesek. Helyette inkább végeztessünk velük házimunkát, és szeressük őket, a többit meg bízzuk rájuk!
Te mit szólsz ehhez az elmélethez?
Julie Lythcott-Haims, a Stanford Egyetem egykori dékánja, aki egyébként könyvet is írt a témáról, TED előadásban fejtette ki, hogy miért nem szerencsés túlnyüzsögni a gyereknevelést. Amikor a szülő úgy érzi, csak akkor lehet sikeres a gyereke, ha állandóan óvja és védelmezi, ha minden sikerben és eredményben benne van a keze, irányítja a legapróbb részleteket és a legjobb főiskola-egyetem felé terelgeti, nos, az ilyen gyereknek agyonszabályozott gyerekkoruk lesz.
Az agyonszabályozó szülő mindent megtesz azért, hogy a gyereke jó iskola jó osztályába járjon, ott jó jegyeket szerezzen, emellett díjakat és jutalmakat söpörjön be. Elvárja, hogy részt vegyen a diákéletben, sőt, kezdeményezzen annak érdekében, hogy később majd minél hosszabb legyen, és minél jobban nézzen ki az önéletrajza.
Ez persze semmiképpen sem menne aktív hátszél nélkül, vagyis a szülő időnként berobog az iskolába, és beszél a tanárokkal, edzővel, igazgatóval, és egyáltalán, folyamatosan kapcsolatot tart és kézben tartja az ügyeket. Másrészről pedig a gyereket nyüstöli megállás nélkül, hogy mit kellene még csinálnia, hogy biztos legyen a felvétel a puccos iskolába.
De hát ez jó, nem?
Hát nem egészen. Az ilyen túlszabályozott gyerekkorban nem ér rá szerencsétlen gyerek gyereknek lenni. Nincs ideje önfeledt játékra, sosem csinálhat azt, amit éppen kigondolt, mert mindig rohan a következő dolgára, hiszen minden időt ki kell használni! És mivel annyi fontos dolga van, akár még az alvás alól is felmentést kap, mert az első a kötelesség.
Közben a gyerek azt érzi, hogy a szülei szeretete azon múlik, hogy hogy teljesít az iskolában, milyen osztályzatot hozott, és milyen eredménnyel tért haza.
Ezek a gyerekek, mire elvégzik a középiskolát, már kimerültek, kiégettek, közönyösek lesznek, és alig várják, hogy vége legyen az egésznek. Valaki végre megadja nekik a felmentést: eleget tettél az elvárásoknak, pihenhetsz. Sokan szoronganak közülük, vagy egyenesen depressziósok lesznek, és egyáltalán nem érzik úgy, hogy megéri a sok munka.
A szülők persze biztosak benne, hogy igen, hiszen a gyerek jövőjéről van szó. Bár, kimondatlanul inkább arról, hogy hencegni lehet velük az ismerősök előtt.
Maguktól semmire sem mennének?
Az ilyen gyerekek nemcsak úgy érzik, hogy a jegyeik döntik el, hogy mennyire értékesek, de a szülő, az állandó jelenlétével azt is sugallja, hogy a segítsége nélkül, önállóan semmit sem érnének el.
Azzal, hogy túlzottan segítjük, óvjuk, irányítjuk, és kézen fogva vezetjük őket, megfosztjuk a gyerekeinket a lehetőségtől, hogy kibontakozzon az önhatékonyságuk, amely az emberi psziché egyik nagyon fontos alapeleme.
A cikk ide kattintva folytatódik.
