Ha nem születtünk anyatigrisnek

A kislány anyukája, aki éppen mellettük állt, azon nyomban úgy eltaszította onnan az én gyerekemet, hogy az nagyot taknyolt a lendülettől. Így most, egy év távlatából is lelkiismeret-furdalásom van, úgy érzem, nem álltam ki a gyerekemért.

Körülbelül egy éve egy elég megrázó élmény ért, amire annyira rosszul, vagyis inkább sehogy sem reagáltam, hogy mindmáig felhúz, ha rá gondolok. Az történt, hogy a bölcsiben, az akkor két éves kisfiam odament egy nála vagy egy évvel nagyobb kislányhoz, és a feje fölött a szandálját összeütötte, mint a cintányért. Nem volt koszos, hozzá sem ért, nem lett semmi baja, meg azért ennél százszorta vadabb dolgokat szoktak a gyerekek csinálni közösségben, de a kislány anyukája, aki éppen mellettük állt, azon nyomban úgy eltaszította onnan az én gyerekemet, hogy az nagyot taknyolt a lendülettől. Persze se nem segített neki, se nem mondta, hogy jaj, bocs, csak annyit, hogy ez csúnya volt. Mármint a cintányérozás, a lökés érte nem.

Annyira ledermedtem, hogy szólni sem bírtam, sőt inkább felkapartam a gyereket, és némán elvonultunk. Legszívesebben pofán vágtam volna az anyukát, de az volt bennem, hogy mégis a gyerekek előtt nem kéne a szülőknek összeugrani, még szóban sem, nem is vagyok az a típus, meg valahogy sikerült bűntudatot is keltenie bennem. Komolyan elhittem, hogy akkora nagy bűnt követett el a gyerekem, hogy jobb, ha visszavonulunk. Percek múlva, amikor már eljöttünk, szörnyen éreztem magam, mérges voltam, és utáltam, hogy nem szóltam be legalább. Így most, egy év távlatából is lelkiismeret-furdalásom van, úgy érzem, nem álltam ki a gyerekemért.