Hasznos és haszontalan rémek

Mire jó az ijesztő mese? Mit fog fel egy kisgyerek a televízióból érkező ingerekből? Melyek azok a tartalmak, amelyek észrevétlenül is károsak lehetnek a gyerek számára? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Csáky-Pallavicini Zsófia klinikai gyermek-szakpszichológussal.

Előző cikkünkben arról beszélgettünk a klinikai gyermek-szakpszichológussal, hogy miért olyan erős a televízió vonzereje, illetve azt szerettünk volna megtudni, hogyan tudunk okosan “tévéztetni”. Az interjú második felében azt tudakoltuk Csáky-Pallavicini Zsófiától, hogy mi az, amit a gyereknek semmiképpen sem szabad megnézni. Azt a kérdést is körbejártuk, hogy mit foghat fel egy kisember a televízióból érkező ingerekből, és hogy azok milyen hatással lehetnek fejlődésére.

– Melyek azok a kifejezetten káros tartalmak, amelyekről mi, szülők talán nem is gondolnánk, hogy rossz hatással lehetnek a gyerekre?

A legalattomosabb károsítók mindig azok a tartalmak, amiket a gyerek még nem ért, de ami felzaklatja – és nincs lehetősége megnyugtató magyarázatot, válaszokat kapni a látottakra. Ez lehet szexuális tartalmú jelenet (nem ritka, hogy a szülők maguk sem gondolnak bele, hogy a hangok és mozdulatok kuszasága a gyerek számára teljesen értelmezhetetlen, ugyanakkor izgató és félelmetes egyszerre, ráadásul a szülő zavarát észlelve kérdezni sem mer). De lehet káros ijesztő látvány is, ok nélküli kegyetlenkedés, fikció… bármi, ami magyarázatra és értékelésre szorulna a gyerek számára. A gyereknek leginkább arra van szüksége, hogy megkíméljük attól, hogy ezt kelljen bogozgatnia a lelkében, mikor épp elég életkorilag rá szabott feladata van önmagával.

A reklámok külön kategóriát képeznek. Attól olyan károsak, hogy a valóságot keverik a „csodás elemekkel” (eperízű rágótól boldogan repkedő család) – aminek feldolgozására és megfelelő helyen való kezelésére a gyermek még nincs felkészülve. Éppen ezért védtelen egyéneket manipulálnak a gyerekeknek szóló reklámok egyszerű haszonszerzés céljából. Ez már jó ideje napirenden tartja az etikai kérdéseket a témával kapcsolatban.

– Mennyit értenek meg a gyerekek abból, amit a televízióban látnak? Egy francia pszichológus nemrég azt publikálta, hogy a Hupikék Törpikék mesefilmben bizonyos, nácizmusra utaló jeleket vél felfedezni. Igaz lehet ez? Mennyiben érintené ez a gyerekeket, hiszen ez a motívumrendszer távol áll az ő gondolkodásuktól…

A megértésről fentebb szóltam. A Törpikék szélsőjobboldali agitációjához nemigen tudok hozzászólni – az alkotóktól valószínűleg távol állt egy ilyen irányú manipuláció szándéka. Minden esetre érdekes volna megismerni a részleteket az elmélettel kapcsolatban. Annyi bizonyos, hogy a rejtett ideológiai összefüggések szintjén a gyerekek biztosan nem értelmezik még a látottakat. Ugyanakkor bizonyos beállítódások, értékek valóban modell-értékűek lehetnek a hőn szeretett hősök viselkedésében. Ez annál inkább igaz, mennél valóságosabbnak tűnik, és mennél szerethetőbb a hős. (Hókuszpók mint Führer biztosan negatív vonzerővel rendelkezne…) A tanulságok egyébként a mesék által sokkal egyszerűbb szinten rögzülnek: pl. ha sokan vagyunk, közös erővel le tudjuk győzni a furfangos rosszat is; mindenkiben van valami értékes a közösség számára, mindenki másban ügyes; a rosszak a végén mindig pórul járnak, ezért ez nem éri meg… stb.

– A régi mesékben is voltak félelmetes, olykor érthetetlen dolgok (gondoljunk csak a Grimm mesékre, de néhány népmese is elég ijesztő). Ezek a tartalmak azonban nem vizuális módon jutottak el a gyerekekhez. Felmerül a kérdés, hogy már ezek is káros mesék voltak? Teljesen elenyészik a mese fejlesztő hatása, ha televízión keresztül jut el a gyerekhez?

A mesék „hatásmechanizmusa” érdekes és összetett kérdés. A mese célja nem a fejlesztés, hanem egyrészt a szórakoztatás, másrészt a személyiségfejlődés konfliktusainak átdolgozása, ilyen értelemben a személyiség „érlelése”. Az ezzel foglalkozók – pl. Bruno Bettelheim – hangsúlyozzák, hogy a mese az által fejti ki hatását a gyermekben, hogy olyan problémákat, élethelyzeteket, fantáziált vagy valós veszélyeket jelenít meg sematikusan (kihívás – küzdelem – katarzis), amik a gyermek életének is sajátjai. Bármilyen félelmetes lehet egy mese, ha abban a gyerek saját félelmeire ismerhet rá – és azok feloldódását élheti át a végén.

Persze mindez csak akkor működik a szorongató tartalmak feldolgozásaként, ha elindítja a gyerek fantáziáját, saját „képeket” és történeteket tud hozzá kötni és költeni. Ezeket viszont a készen kapott tévés képek erősen blokkolják – míg a felolvasott vagy mesélt mesék több teret engednek nekik. A gyerekek a mesékből azokat az elemeket használják fel, amikre „szükségük van”, ha nem olyan „erőszakosan előtüremkedő” egy-egy jelenet, ami már önmagában feldolgozást igényel, traumatizáló.

Természetesen van olyan szintje az érthetetlenségnek, ami már megterhelő. Az Ezeregy éjszaka meséi például a nagyon direkt szexuális tartalmakkal bizonnyal nem a gyerekek problémáira reflektálnak… de a klasszikus népmesék „borzalmai” (farkashasak felvágása és társai) nem tartalmaznak olyan sötét kínt a gonoszok számára, amit a gyerek saját maga titkon százszor el ne képzelt volna már, vagy olyan rémisztő és legyőzendő elemet, amivel a saját rémálmaiban ne találkozott volna. A mesében viszont a harchoz és a győzelemhez is segítséget és támaszt kap az előre megírt fordulatok által. A mese mindig jól végződik, mindig a jó győz, a gonoszok pedig szabadon utálhatók és megbüntethetők.