Határtartás és önátadás

A grandiozitás sémájában működő személy számára is van remény. Gyógyulásának két kulcsa van:  Az egyik hogy megtanuljon kölcsönösségben  élni. Megtanuljon másokat tisztelni, azt adni, amit magának is természetesnek gondol. A másik, hogy megtanuljon határokat tartani. Ez nem kis munka és nem is megy gyorsan. Egyszerű, de nem könnyű! 

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2013. április 18. Gyarmati Orsolya

A grandiozitás sémájában működő személy számára is van remény. Gyógyulásának két kulcsa van:  Az egyik hogy megtanuljon kölcsönösségben  élni. Megtanuljon másokat tisztelni, azt adni, amit magának is természetesnek gondol. A másik, hogy megtanuljon határokat tartani. Ez nem kis munka és nem is megy gyorsan. Egyszerű, de nem könnyű! 


Fontos megkülönböztetni, hogy valakinek van valamilyen mértékű nárcisztikus sérülése, vagy nárcisztikus személyiségzavarral él, ami szélsőséges esetben súlyos személyiségzavarként nyilvánul meg. A nárcisztikus személy olyan valaki, aki lenéző, lekezelő, uralkodó, manipuláló viselkedésével az ő csökkentértékűségének érzetét, érzelmektől való megfosztottságát kompenzálja túl. A csökkentértékűség-szégyen séma megnyilvánulásai könnyebben vállalhatók, de nézzük, meg, mi áll ennek az árnyékában: Aki ebben a sémában működik, annak szükségszerűen nárcisztiks sérülése is van.(!) A mélyben a csökkentértékűség vélt érzete, a felszínen a nárcisztikus sérülés tünetei mutatkoznak. Sokunknak van ilyen, de kézben lehet tartani, lehet a gyógyulás irányába haladni. Nem tragédia, ha megsérülünk, mert ott van lehetőség valamilyen értéknek a kibontakoztatására.

Váljak, vagy ne váljak?

Az előző előadásokon Feri atya részletezte, hogy miért vonzó egy nárcisztikus személy, illetve, hogy hogyan működik a kapcsolataiban. Arról is szó esett, kik lesznek könnyen az „áldozataikká”. Ezzel kapcsolatban egy újabb fontos szempont került a reflektorfénybe. Minél nárcisztikusabb valaki, annál elviselhetetlenebb, annál lehetetlenebb vele élni. Ez fájdalmas kérdéseket vet fel a házassággal illetve a válással kapcsolatban. Feri atya papként is gyakran szembesül nárcisztikus személyek házastársai részéről ezzel a dilemmával: „Ha ilyen a férjem/feleségem, akkor sem lehet elválni?” Ez a megközelítés azonban nem alkalmas arra, hogy feltárja az élet bonyolult árnyaltságát. Mi a feladata annak, aki egy nárcisztikus személlyel él? Hogy megtanulja a határtartást! Hogy ne váljon áldozattá! Ez a megkülönböztetés nagyon fontos, mert hozhatok szabadon áldozatot, azaz hajlandó vagyok egyoldalúan valamilyen befektetésre, gesztusra valakiért vagy valamiért. Ez önátadás, de nem jár azzal, hogy az illető áldozat lesz. Ennek téves értelmezése folytán nem keresztény emberek szájából gyakran hangzik el a vád: „Az egyház embertelenséget tanít ezzel!” Az önátadás, az áldozathozatal nem áldozattá válás. Tévedés, hogy a kereszténység azt tanítaná: „legyél áldozat!” Egyáltalán nem, sőt ellenkezőleg! Szabadon legyél képes önátadásra, önfeledtségre, akár áldozathozatalra! Te hoztad meg a  határokat, ez így rendben van! Van feltétel nélküli szeretet, de attól még a kapcsolatnak vannak feltételei. Egy társkapcsolatnak pl. a kölcsönösség. Minél nárcisztikusabb valaki, annál kevésbé képes kölcsönösségben élni, ezért egyre jobban megkérdőjelezhető, hogy ez egyáltalán társkapcsolat-e.  Ennek a másik oldalát tapasztalhatjuk, amikor a „kultúr-kereszténység”, nevében összemossuk, hogy szabad önátadásban hozok áldozatot szeretetből, annak szellemében, hogy a kereszténység azt tanítja, hogy a végső leheletig tűrd, hogy áldozatot csináljon belőled valaki. Ehhez az is kell, hogy te ezt hagyod, ugyanis senkiből nem lehet áldozatot csinálni, ha nem hagyja. Ha ennek fényében vizsgáljuk pl. Jézus áldozatát, ebben az értelemben ő nem egy áldozat a kereszten. Addig látjuk Jézust, vagy bárkit áldozatnak, amíg nem a megváltás, a megmenekülés, az élet, logikájával nézzük a kereszténység életeseményeit, hanem a hatalom logikájával. (Akkor is a hatalom logikája marad, ha nem győzni akarunk, hanem az áldozat szerepét vesszük magunkra.) A megszentelődés, az üdvösség, a megváltás, az élet nem a hatalom logikájából fakad, hanem éppen annak a felülmúlásából. Abból, hogy képes vagyok az önátadásra szabadon.  Talán egy pap szájából furcsán hangzik, de az áldozat szó azért nem szerencsés, mert könnyen félreérthető, ha a hatalom logikájának tartalmával töltjük meg. Ha valaki keresztény emberként a kereszténységet úgy értelmezi, hogy neki egy nárcisztikus személytől mindent el kell viselnie, és még rá is tesz, hogy „még mit nem tettem meg érte?!”, „még melyik csuklómat nem törte el?!”, hogy „a szívemnek még melyik, esetleg ép részébe nem rúgott bele?!”, az nem kereszténység!  Semmi köze a kereszténységhez, sokkal inkább az ő saját sémájához áll közel, amit valamilyen hatalmi logikával átitatott kultúr-keresztény nézőpont legfeljebb megerősít és segíti annak fenntartását. Továbbra sem az a kérdés, hogy elváljak, vagy ne váljak el, hanem az, hogy tudok-e határt tartani, vagy nem. Ne legyél áldozat! Találj rá a saját emberi méltóságodra! Tudd megvédeni magad! Érezd a saját értékedet, és élj ez alapján!

Bűnbak, vagy magányos kisgyermek?

Nem az a célunk, hogy a nárcisztikus személyt bűnbakká tegyük és felküldjük a bitóra, hanem hogy megértsük, mi történik vele, milyen folyamatok zajlanak benne: Attól retteg, hogy előkerül a benne lakó magányos gyermek, aki azt éli meg, hogy egyedül van, nem szeretik, nem szerethető, nem fontos, nem értékes. Grandiozitásából, hatalmasságából következik, hogy neki előjogai vannak, bárkivel bármit megtehet. Ha az előző kettőre valamiért nincs lehetősége, megnyilvánulhat az önmagát magányában, izoláltságában megnyugtatni képes valaki. Nagyon aktív tud lenni, de a tevékenysége sokszor függőségbe hajlik. Folyamatos tevékenységével önmagát zsongítja, hogy ne kelljen találkoznia a magányos kisgyermekkel. Keresi a kalandot, hajszolja az adrenalin-fokozó tevékenységeket. Folyamatosan ingerekkel stimulálja magát! Máskor a másik végletbe csap: passzivitás akár a depresszióig, azonban az odáig vezető út függőségeken át vezet: alkohol, kábítószer, internetezés a végtelenségig. Megnyilvánulásai sokszínűek. Pl.  panaszos lesz, és elkezd sírni, ha ezzel megnyerhet magának valakit. Megengedi magának, hogy kimutassa a gyengeséget, de csak ilyenkor! Valójában ez is a manipulálásának a része.

Láthatjuk, hogy nem könnyű az élete! A környezetében élőknek sem, de neki sem. Gyógyulása azzal kezdődhet, hogy egyáltalán a legminimálisabb mértékben kezdi felfogni, hogy hogy van hatással a környezetére, és hogy ez hogy van összefüggésben azzal, hogy ő nincs jól. A másik feltétel, hogy sokszor hosszú munka után mer találkozni azzal a nyomorult, magányos, kiüresedett, szerethetetlennek tűnő gyermekkel, aki benne rejtőzik. Ameddig ez a találkozás nem történik meg, a gyógyulás sem történhet meg. A legfrissebb szakirodalom szerint, amikor a tünetekről beszélünk, nem is a lényegről beszélünk, hiszen azok csak tünetek, melyekkel csak az eredeti zavart kompenzálják. A lényeg valójában a benne lakó magányos gyerek, akivel nem mer találkozni.

Ennek a gyermeknek a létezése abból a szempontból is izgalmas, mert egy újabb szempontból is megvilágítja, hogy miért szeretünk bele egy nárcisztikus személybe, illetve, hogy miért válhatunk könnyen függővé tőle. Azért, mert a szerelem hatására megnyílnak az én határok, a személyiség egészére rá tudunk hangolódni, és sok nő, de férfi is ráhangolódik a sérült, magányos gyerekre: „Majd én szeretlek!”. „Mindenki csak a beképzelt, nagyszerű, impulzív embert látja, benned, de én látom azt a szeretnivaló gyermeket!”. Ezért van az, hogy még tizenöt év után is azon töri magát, mit tehetne még érte, mire lehet még szüksége. Valójában azonban ettől a helyzet csak még rosszabb lesz, ugyanis amikor a házastárs igyekszik és áldozatot hoz áldozat hátán, és mindent, de mindent odaad és megtesz, a nárcisztikus személy még jobban megveti. Még inkább semminek és senkinek tartja, akibe még inkább gátlástalanul belerúghat. Elveszíti a maradék érdeklődését is iránta: „Kinőttem már régen!”, „mit csúszik, mászik ez itt!” Nem tudja értékelni, mert a hatalom logikájával nézi. Ha eljutna ahhoz a magányos gyerekhez, felismerhetné, hogy mi mindent megtesz érte a társa. De nem mer hozzá megérkezni.

A két legfontosabb dolog, amit az életben érdemes megtanulni: a határtartás és az önátadás. A puszta önátadás határtartás nélkül nagyon ijesztő. A határtartás önátadás nélkül szintén ugyanolyan ijesztő.