Hogy változtatott meg az anyaság?

A minap egy rég nem látott barátnőm keresett meg emailben, kérdezett az életem alakulásáról, hogy vagyok, mi történt a “röpke” tíz alatt, amióta nem találkoztunk. A válaszlevelem kissé hosszúra sikeredett és picit meg is döbbentett. Öt éve vagyok három aprócska ember édesanyja és eddig valahogy nem volt se időm, se apropóm összefoglalni életem eddigi legintenzívebb és legnehezebb időszakát.

Várakozás

Az igazából sosem volt kérdés, hogy akarok-e gyereket. A férjemmel gyakran nevetgélünk rajta, hogy friss házasokként hogy dobálóztunk a 4-5-6 gyerek tervével, hogy nekünk milyen egyszerű lesz, mit nekünk gyerekzsivaj és akció… Hah! Tudom, hogy vannak anyukák, akik ezt olvassák, és háromnál több csemetéjük van és minden elismerésem, minden tiszteletem a tiétek! Nekünk ez a három is akkora feladat és munka – bár tudom sokan ódzkodnak ettől a kijelentéstől, pedig szerintem kőkemény  MELÓ az anyaság -, hogy csak na…

Tehát jól emlékszem, hogy olyan vággyal, olyan elementáris akarással néztem az anyaság elé, hogy még most is beleborzongok. Nagyon szerettem volna egy kisbabát és hála Istennek, elég gyorsan megkaptuk azt az aprócska ajándékot, aki azóta már bizony igen önálló akarattal bíró, szeszélyes kis nőciként éli az óvodások mindennapjait… Még a szülést is csodaként éltem meg, a szoptatás is álomszerűen alakult és éjjelente bizony számtalanszor keltem fel előtte, várva, hogy nyöszörögve kérje a megnyugtató összebújást. Igen, fantasztikus másfél év volt.

Aztán a második gyermekem érkezése a durva hasfájósságával olyan hidegzuhanyként ért, hogy azt hiszem néhány idegpályám biztos, hogy megszűnt működni. Fél év folyamatos sírás, fél év folyamatos kudarcélmény, fél év folyamatos rettegés, hogyan tudok “kettéosztódni”, két helyen lenni, két emberkének megfelelni. Aztán valahogy ez is elmúlt, “megoldódott”: jöttek a szilárd ételek, hihetetlen ügyesen megtanultak egyedül játszani és volt egy-egy lopott fél-egy órám, amikor egy picit magamra is tudtam figyelni.

Változás

Mert az anyaság egész egyszerűen egy mindent elsöprő és átíró változás. Folyamatos hullámvasút, meg nem szűnő aggódás, önmarcangolás és szeretetzuhany. Rengeteg kérdés, félelem, önmegsemmisítő pillanat. Mert megváltoztat, mert felülír, mert a régi személyiségünkre épít egy következő szintet, várat, aminek erősnek kell lenni, óvónak, mindig nyitott ajtókkal. Sokszor gondolok arra, bár tudtam volna, mivel jár az anyaság, bár felkészülhettem volna mindarra a nehézségre, fájdalomra, kudarcra, ami bizony néha körbelengi ezt az amúgy csodálatos dolgot. Meg hogy milyen lesz az az érzés, hogy szinte eltűnök, megszűnök létezni… illetve beleolvadok egy nálam nagyobb és nemesebb körforgásba. Mert jelenleg valahogy így érzem: lebegek a pár évvel ezelőtti énem és egy vágyott, ám elementárisan összetett és sokszor nehezen egyben tartható valóm között. Szeretnék néha egyedül lenni, de valahogy fél óra után keserű lesz a nyugalom és szépen lassan bekúsznak a gondolataimba a gyerekek körüli teendők, a háztartás, a másnapi teendők. Alázatosság, szeretet, önmérséklet és nyugalom: bárcsak könnyebben mennének.

Varázslat

Ha tudtam volna, hogy tényleg ennyire felforgató, ember(anyá)t próbáló feladat az édesanyai szerep talán jobban felvértezem magam, mert bizony sokszor nem megy, sokszor nem bírom cérnával, sokszor visszasírom a csendet, a szabadságot – ami tudom, hogy önzőség, de nem tehetek róla. Ezért van, hogy hetente nekiveselkedek a körömlakkozásnak, amíg alszanak a picik, talán butaságnak tűnik, de ettől lenyugszom, pár percere újra nőnek érzem magam, még akkor is, ha tudom, egy-két óra múlva valamilyen háztartási munka miatt bizony lepereg az a szép élénk vörös szín. És hát fárasztó, minden zsigert kifacsaróan kimerítő és piszkosul lemerítő is tud lenni.

Azonban kaptam egy családot, kaptam három kicsi szájat, amiket öröm hallgatni, kaptam három pici arcocskát, amiket olyan finom csókolgatni és hat pici kezecskét, amiket nem lehet nem örömmel simogatni. Mert amit a gyerekek adnak a puszta valójukkal az csodálatos, mert a nevelés önnevelés és mert az, hogy kaptam három lelket, amiknek a gondozása ideiglenesen az én feladatom (is) az egyszerűen leírhatatlanul nemes és hatalmas dolog.

Hogy milyen emberré tett az anyaság? Az biztos, hogy új korszak elé állított, hogy sokszor olyan messzinek tűnnek például az egyetemi hétköznapok, a gondtalan hétvégék, hogy szinte nem is hiszem el, hogy ezek az én emlékeim. Egy családdal, egy csokornyi gyerekkel gazdagodva olyan bőrréteget adott az édesanyaság, amibe bőven elfér a fáradtság, a rosszkedv, a büszkeség, a hála és a vidámság: eltávolított önmagamtól, “kibővített”, hogy elférjenek benne a lábacskák, karocskák, fejecskék, amik ölelésre, gondoskodásra és innentől kezdve folyamatos aggódásra és szeretésre ítéltek. Mi ez, ha nem varázslat?