Így tudod megtanítani a gyerekeidnek, hogyan kontrollálják az érzelmeiket
Az Aleteia nemzetközi katolikus portál egyik szerzője saját anyai tapasztalatát osztotta meg az olvasókkal: hogyan változott meg gyökeresen a gyermekei indulataihoz, érzelmeihez való hozzáállása.
Amikor negyedik gyermeke elérte a két és három éves kor közötti dackorszakot, ő maga pedig éppen az újabb szülés utáni depressziója miatt saját érzelmeit is nehezen tudta kezelni, akkor döntött. Látta, hogy barátnője arra tanítja kislányát, ha frusztráció éri, toppantson egyet – így próbálta egy nehéz érzelem kontrolljára rávezetni –, s rájött, ő maga soha nem tanulta ezt meg, és a gyerekeit sem tanította erre.
Akkor kétéves kisfia sokszor nagyjelenetet rendezett, ha osztoznia kellett valakivel egy játékon, vagy haza kellett menni a játszótérről, az anyuka addigi taktikája pedig az volt, hogy ilyenkor fenyegetett, büntetett vagy semmibe vette a gyerek akaratát.
Amikor legközelebb eljött a kritikus pillanat, letérdelt jajveszékelő gyerekéhez, és a szemébe nézett: „Lincoln, tudom, milyen rossz érzés elmenni, amikor olyan jól érzed magad. Tudom, milyen nehéz ilyenkor nem sírni, ezért segíteni szeretnék neked, hogy le tudj csillapodni. Vegyünk mind a ketten egy mély lélegzetet, aztán fújjuk ki, olyan erősen, ahogy csak tudjuk.”
Ez a kísérlet olyan sikeresnek bizonyult, hogy megváltoztatta az édesanya hozzáállását az egész gyerekneveléshez: kiabálás és fegyelmezés helyett inkább a tanítást és nevelést választotta. Akkor döbbent rá, hogy a kiabálással nem csak hogy nem oldott meg semmilyen fegyelmezési problémát – de ráadásul felerősítette őket, sőt, újabb problémákat generált.
Egyes vizsgálatok szerint a kiabálás rossz irányú változásokat okoz a gyerekek agyában; tartósan megmaradó agressziót vagy szégyenérzetet okoz a kisgyermeknek, illetve a kamaszoknak egyaránt, hasonlóak a hatásai, mint a fizikai fegyelmezésnek. A szülő kiabálása megerősíti a helytelen viselkedést, és növeli a depresszió esélyét; a gyerek inkább magába zárja az érzelmeit, ahelyett hogy megtanulna dolgozni velük.
Természetes, hogy szülőként időről időre felemeljük a hangunkat, de érdemes arra törekedni, hogy minél kevesebbet kiabáljunk a gyerekünkkel; ehelyett inkább beszélgessünk velük az érzelmekről. Ismerjük el, hogy vannak erős, intenzív érzelmeink, és segítsünk nekik olyan stratégiákat találni, amelyekkel kezelni, kontrollálni tudják ezeket. Van, akinek az válik be, hogy azt mondja a gyerekének: „Rajzold le a haragodat, ahelyett hogy megütnél valakit!” – másnál meg nem. Bármilyen ötlet jó lehet mint kiindulópont, amiből aztán új stratégia alakulhat ki.
Az Aleteia munkatársának például az elsőként próbált „lélegzetvételes” módszer vált be – már a legelső próbálkozástól kezdve nagy változást tapasztalt. Ha látja, hogy édesanyja kezd mérgelődni, „harapós” lesz, Lincoln maga is felveti már az ötletet, kis kezébe fogja anyukája arcát, és meggyőzően közli: „Mama, vegyél egy mély lélegzetet velem együtt, aztán fújd ki, olyan erősen, ahogy csak tudod, jó?”
