Kapcsolataink hálója ha megszakad…
Egy sorsfordító esemény, egy váratlan veszteség, egy krízis, egy haláleset után megfordul velünk a világ. Hirtelen átkereteződnek, átalakulnak, más színben tűnnek fel a körülöttünk és bennünk lévő dolgok. Mást érzünk, tapasztalunk, mást gondolunk, másképp viselkedünk, mint korábban. Másképp, mint szeretnénk, mint amit várnánk magunktól, megszoktak és várnak tőlünk mások.
Megváltozik az érdeklődésünk, mások lesznek a prioritások. Egy súlyos betegség kapcsán az alternatív gyógyászat felé fordulunk, vagy épp a test és lélek kapcsolatára tekintünk rá, és önismereti folyamatba kezdünk. Egy krízishelyzet után visszahúzódunk az élettől, vagy éppen ellenkezőleg egyre több, különlegesebb, extrémebb élményt keresünk. A halállal, a veszteséggel való találkozás után egy időre bezárkózunk, vagy épp rengeteg lesz a dolgunk. Sokszor megváltozik az Istenhez, a halál utáni élethez való viszonyunk is. A változásoknak olykor örülünk, hiszen az új élmények, a tudatosabb gondolkodás, értékrend, az új célok megtalálása gazdagítja az életünket. Gyakran azonban, főként a folyamat elején ijedten szemléjük őket, amikor kapcsolataink tükrében találkozunk ezekkel a változásokkal.
Egy veszteség, válás, krízis, haláleset esetén megváltozik az elvesztett személyhez, dologhoz, a családtagjainkhoz, barátainkhoz fűződő kapcsolatunk. Amikor elveszítünk valakit, mert elköltözött, elvált vagy meghalt, megszakad vele a korábbi kapcsolatunk. Elszakadnak a köztünk lévő szálak. A levegőben lógnak a befejezetlen róla, hozzá szóló gondolataink, mondataink már nem érnek el hozzá, a velük kapcsolatos érzelmeink, a szeretetünk, dühünk, örömeink, bűntudatunk, közös cselekedeteink elárvultan üldögélnek a sarokban. Eleinte csak az elszakadás sokkoló fájdalmát, a sajgó sebeket érzékeljük, majd lassan az elszakadt szálak helyet találnak maguknak. Szabadon fújja őket a szél, átalakulnak, beépülnek vagy épp megkövesedve fogva tartanak minket. Fontos, hogy a fájdalom múlásával tegyünk azért, akár külső segítséget kérve, hogy a veszteséghez, az elveszített személyhez fűződő kapcsolatunk letisztuljon, és ne kössön gúzsba minket.
Egy veszteség, egy haláleset mindig érinti a szűkebb illetve a tágabb családot is. A családtagok idővel átveszik az elvesztett személy feladatait. Kialakul, hogy ki vezeti a családi kasszát, ki javítja meg a dolgokat a ház körül, ki süti meg a nagyi karácsonyi sütijét. A közös veszteség sokszor közelebb viszi az egyes családtagokat egymáshoz. A hiány, a közös emlékek, megélések, megküzdések szorosabbá teszik a családi kötelékeket. Távolságot eredményezhet ugyanakkor, hogy mindenki másképpen gyászol, és az egymás mellett élők nem tudják, vagy épp kíméletből nem akarják megosztani egymással érzéseiket. Az egyik folyton dolgozik, a másik úgy viselkedik, mintha semmi nem történt volna. Sírdogál vagy hallgat. Társaságot keres, vagy magára csukja az ajtót. Rögtön új házba költözik, vagy épp évekig nézi az elárvult papucsot a sarokban. Leginkább mindenki így is, úgy is. Közben pedig sokszor egyedül, a világból kiszakadva érzi magát.
Barátaink közben aggódva figyelnek minket. Lesznek, akik kérés nélkül mellettünk állnak. Elviselik hallgatásunkat, érzelmi hullámainkat, és meghallgatnak, ha arra van szükségünk. Új barátokat is kaphatunk egy sorstárs, egy támaszt nyújtó távoli ismerős személyében. Mások ismét távolodnak. A kapcsolat túlságosan megváltozik. Ha az utazás kötött össze, de az emlékek miatt nem tudsz velük utazni, ha együtt sportoltatok, de a betegség miatt te már nem tudsz ott lenni az edzéseken. Veszteség esetén sokszor saját korábbi veszteségünk nehézségei, vagy épp az eljövendő veszteségektől való félelem akadályoz minket abban, hogy oda tudunk fordulni a másikhoz. Legtöbbször pedig egyszerűen nem tudjuk, hogyan viselkedjünk, és a zavar, a félreértések emelnek falat a két ember közé.
Amikor megfordul velünk a világ, sok minden más lesz. Emiatt kapcsolataink hálójának szálai megtépázódnak, elszakadnak, átalakulnak, újak kötődnek. Bizonyos szálak el is szakadnak. Magunk sem tudjuk, merre járunk, mi történik velünk. A többiekkel való találkozások keretei is megváltoznak. Kevesebb az idő, elköltözünk, az elvált férj szüleivel pedig mikor is találkozhatnánk, már nem dolgozunk ugyanannál a cégnél, és hát és mit is mondhatnánk egymásnak, ha te gyermeket vársz, én pedig egy meg nem született gyermeket gyászolok.
Riadtan tapasztaljuk azt is, hogy a találkozások során sem feltétlen tudunk a korábbi, jól ismert módon kapcsolódni. A körülöttünk lévők nem értik, miért változott meg a gondolkodásunk, a viselkedésünk. Vagy talán értik, de szeretnék visszakapni a megértő, vidám társat, barátot. Arra várnak, mikor fogtok újra együtt nevetni, kirándulni, sportolni. Úgy érzik, nem fontosak már neked. Talán azért hallgatsz annyit, mert nem bízol már bennük. És egyébként is, ki ez a furcsa, zaklatott ismeretlen ismerős?!
Mindezekről pedig nehéz beszélni a folyamat alatt, mert óvni, segíteni szeretnénk a fájdalmat megélő családtagunkat, barátunkat, vagy épp nem szeretnénk fájdalmunkkal, nehézségeinkkel elszomorítani a körülöttünk lévőket. Hogyan terhelhetném még ezzel is? Na és mit is mondhatnék? Nem akarom feltépni a sebeket. A kölcsönös tapintat eredménye pedig sokszor a távolságot növelő zavart hallgatás, a suta „Jól vagy?” kérdések és a semmit mondó „Jól persze” mondatok, a „Nézz előre! Majd az idő megoldja” kéretlen tanácsok.
Mivel ma már nem szabályozzák a közösségekben a szokások egy haláleset vagy egy súlyosabb betegség után a kapcsolattartás módját, más veszteségek esetén pedig ki se alakulhattak ilyen szokások, magunknak kell, magunk alakíthatjuk őket a saját szükségleteink szerint. A kapcsolataink hálójában a megszakadt, megrendült, megtépett szálakat megerősíteni, újra kötni vagy éppen csendben leválasztani. Ez egy lehetőség, de felelősség is. Az első idő ürességének, sokkos fájdalmának az enyhülésével a családi, baráti körben is kimondhatók, kimondandók valódi kérdések, kérések. Támogatóként elmondani: Nem tudom mit érzel, de itt vagyok veled. Segítenék, de nem tudom, hogyan. Mire lenne szükséged? Jó az neked, ha csendben hallgatok, vagy inkább beszéljek? Megérteni, hogy nem tudunk okosat mondani, elhagyni a semmit mondó, majd én meg mondom, hogyan leszel jól tanácsokat. Akkor kérdezni, ha meg tudjuk hallgatni a választ is. Türelemmel, megértéssel keresni a lehetőséget a valódi találkozásra.
Gyászolóként fontos kifejezni a szükségleteinket, hogy most egy tányér leves vagy a zár megjavítása segítene igazán. Elmondani: Köszönöm, hogy itt vagy, de most nem szeretnék erről beszélni. Most viszont mesélnék, rendben van ez neked? Tudom, hogy segíteni szeretnél, de hidd el, ez a mondat most nem segít. Persze nem mindig vagyunk képesek erre. Magunk sem tudjuk mit akarunk, dühösek, tehetetlenek, reményvesztettek, fásultak vagyunk. Azonban ha időnként lépünk egyet, segítséget kérünk, megkaphatjuk, amire valóban szükségünk van. A körülöttünk lévők pedig az óvatos tapogatózás, a tapintatos hallgatás helyett valóban adni tudnak nekünk.
A tiszta kérdések, kérések, a nyílt kommunikáció mindkét fél számára segítséget, energiát adhat, az újra és újra átélt mélypontok közös túléléséhez. Segít abban, hogy kapcsolataink, régiek vagy újak, megtartsanak minket, és mi is megtarthassuk kapcsolatainkat, újraköthessük az elszakadt hálót. Elfogadva, hogy bár a veszteség után már sosem lesz ugyanaz, de szükségünk van rá, és meg tud tartani minket.
(A szerző coach. Korábbi írása ITT olvasható.)
