Kistesó érkezik… a féltékenység

Bejelentettük, felfogta, elfogadta, aztán mégsem. Az elkerülhetetlen féltékenység is elmúlik: idővel, vagy mert jól menedzseljük a tesókérdést. Néhány támpont következik a rossz percek lerövidítésére.

Cikkeinkben körbejártuk, milyen oldalai lehetnek a kistesó érkezésének, milyen életkor hogy reagál rá, és hogy milyen praktikák léteznek a kérdés gerjesztette természetes gyermeki reakciók kordában tartásához. Ahhoz, hogy a féltékenység könnyebben múljon, vagy ne öltsön komoly méreteket, mi is nagyban hozzájárulhatunk.

Figyeljünk a korai jelekre!

Minél hamarabb kapunk el egy betegséget, annál könnyebb a kezelése, és ez pontosan így van a lelki betegségeknél is. A kistesó érkezésével realizálódó féltékenység pedig komoly gondot tud okozni, ha nem kezeljük, ezért fontos, hogy már az első tüneteket észrevegyük és okosan reagáljunk rájuk.

Az első negatív jelek nem feltétlenül a kistesó érkezését követően jelentkeznek majd. Mivel a gyerekben idő kell szavaink lecsapódásához, ezért a közlés és a kistesó tényleges érkezése között, illetve után is bármikor történhetnek vonatkozó reakciók. Ha nem mondja ki a baját, akkor ezek általában olyanok, amik a gyerek addig rutinszerűen végzett tevékenységeiben érhetőek nyomon: hirtelen kevésbé lesz önálló és nem alszik el egyedül, vagy egyébként is bújósabb lesz, akár stabil szobatisztaság esetén is bepisilhet, mert tudja, hogy ezekkel azt eszközli ki, amitől elesni érzi magát: a szülő törődését. Nyilván ilyen tüneteket produkálhat egy betegség, vagy más lelki trauma is. Ha mégis úgy érezzük, köze van a bejelentésünkhöz, vagy a kistesó megszületéséhez, akkor reagáljunk rá szisztematikusan, a következők szerint:

1. Kérdezzük meg, mi baja van.

Nem számonkérően és nyilvánosan, hanem négyszemközt és segítő hangnemben, hogy érezze a szeretetünk és hogy partnerként, nem felettesként szeretnénk vele beszélni: „Észrevettem, hogy az utóbbi időben…” Ez a kezdeményezésünk többnyire nem fog tényszerű válaszhoz vezetni, mert nem valószínű, hogy válaszolnak rá, főleg ötéves kor alatt. De a gesztus, ami mögötte megbújik, igenis sokat számít a gyereknek, mert éreztetjük vele, hogy észrevettük, hogy valami változás van, látjuk, hogy miket csinál, a jókat és a rosszakat is. Ezért a „tünetek” egy része már egy ilyen aktus után is elmúlhat.

2. Reagáljunk szeretettel!

Ha szörnyű dolgot csinál is (a földhöz vágja magát, és toporzékol, hogy márpedig ő most és azonnal akar velünk játszani, és ne pl. főzzünk vagy kistesót szoptassunk), akkor is vegyünk erőt magunkon, és értsük meg őt. Biztosítsuk arról, hogy megértjük a dühét, és nyugodtan csapjuk el a dolog élét azzal, hogy mi is hogy toporzékoltunk gyerekkorunkban (vagy viselkedtünk hasonlóan, mint ő éppen), aztán tegyük hozzá, hogy ezért tényleg megpróbáljuk a lehető legrövidebb idő alatt elvégezni az adott szükséges dolgunkat, és javasoljunk rögtön valami alternatívát: addig készítse elő a játékot, kezdje el, ha tudja, vagy segítsen nekünk. Ha minderre ellenállás a reakció, az ugyanolyan hiszti, mint a boltban, ha nem kap meg valamit: nem kell rá reagálni, lelki sérülés nélkül elmúlik.

3. Kínáljuk fel a segítség lehetőségét!

A legtöbb dacot és hisztit az váltja ki, ha nem érti a gyerek, miről van szó. Mondjuk el ezért pontosan, mit fogunk csinálni, és kínáljunk fel neki teljesíthető részfeladatokat. Pl. ha épp most forr a víz, amiben sterilizálni akarjuk az üvegeit a kistesónak, akkor kérjük meg, hogy segítsen odahozni az üvegeket, mert nekünk ez túl sok egyedül, aztán persze dicsérjük meg alaposan érte.

4. Saját percekkel építsük a kapcsolatunkat a nagytesóval.

A kistesó érkezése után nem ússzuk meg az olyan helyzeteket, amikor a nagytesó minket igényelne, de nem kaphat meg. Ezért cserébe beszéljük meg az apukával (mamával, papával, ráérő egyéb emberrel), hogy egy előre egyeztetett és rendszeres időpontban (pl. minden nap esti mese után, vagy minden szombat délelőtt) vigyázzon ő a kistesóra, és mi töltsünk személyes perceket a nagytesóval. Lehetőleg távol (vagy legalábbis ne is egy szobában) a kistesóval: ezeknek a perceknek, óráknak az exkluzivitása kitartásra ösztönzi a nagytesót, hogy vannak percek, amikor a kistesónak kell nélkülöznie anyát. Erre persze jó, ha fel is hívjuk a figyelmét, ha pl. halljuk, hogy felsír apa ölében a gyerek, akkor tegyük szóvá, „Á, a tesód kicsit nyűgös, nem baj, majd apa megnyugtatja, én most veled akarok lenni.” és pont. Ha múlik a féltékenység, az ilyen helyzetekben úgyis el fog engedni (mit engedni, küldeni!) minket a nagytesó, hogy inkább oldjuk meg mi a problémát, és siessünk vissza aztán.

A legfontosabb, hogy folyamatosan dicsérjünk, akkor is, ha nem teljesen igaz, amit éppen dicsérünk a nagytesóban. Ha durcával reagál is valamilyen helyzetre, apának már úgy meséljük, természetesen a gyerek füle hallatára, hogy milyen okosan és ügyesen viselkedett, és mennyit segített nekünk. Ebből – meglepő módon – nem azt szűri le a gyerek, hogy „áhá, akkor ezentúl durcáznom kell, és akkor jó gyerek leszek”, hanem épp az ellenkezőjét: „meg akartam büntetni anyát, de ő mégis szeret, és nem árult el apának, legközelebb jobban igyekszem”.

Ha kicsit odafigyelünk, és minden fáradtságunk, nyúzottságunk dacára megpróbálunk az eszünkre hallgatni és legyűrni az első, gyakran agresszív vonalba terelődő reakcióinkat a fent vázolt helyzetekben, azzal olyan gyereket nevelünk, aki képes befogadni, elfogadni és változni a jó érdekében: ezt jelenti a felelősségtudat kialakulása.