„Látod, anyám nem hisztizett ennyit, pedig három gyereket nevelt fel!” – Határt vesztett házasságok 1.

Lojalitás – na de kihez?

Van egy film, amit eléggé kedvelek: Könnyed erkölcsök (Easy Virtue) a címe. Egy 1924-es  Noël Coward dráma alapján készült, és gyönyörűen bemutatja, hogyan tesz tönkre egy gyenge alapokon álló házasságot a fiatal férj anyjának remekbe szabott offenzívája. John Monte Carlóban megismerkedik az okos, szép, de nála idősebb Laritával, elveszi, és pár napra hazalátogatnak az ősi családi fészekbe – ahol várja őket John mindent kézben tartó anyja, mindenből kivonódott apja, és önbizalomhiányos vénlány húgai.

Aztán valahogy úgy alakul, hogy a pár napból pár hónap lesz, míg ők John gyerekkori szobájában kapnak helyet, és Larita csak titokban dohányozhat, mint egy kamaszlány. Aztán fokozatosan ki lesz kezdve a fiatalasszony minden elve, igénye, preferenciája. És, bár nagyon ügyesen veszi fel a kesztyűt, valahogy minden megfordul. Fokozatosan kiviláglik minden tökéletlensége, előkerül a múltja minden árnya, meglepő hibákat vét; és hiába áll ki magáért, az már nem segít. Őrajta igen, de a kapcsolatán nem.

Aztán eljön a kegyelemdöfés. Kiderül, hogy a családi birtok tönkrement, és senki más nem menthette volna meg, csak John egy előnyös házassággal. Végül pedig eljön a perc, mikor Larita nyílt kiállásra kéri Johnt – abban a formában, hogy felkéri egy tangóra (ami a korban még botrányosnak minősülő tánc) -, és ő megtagadja.

Az anya győz, a menynek mennie kell. John pedig, aki mindeddig tehetetlenül vergődött a két erős nő között, végre megnyugodhat: teljesíti az anyai óhajt, egyben a saját kötelességét is – és így minden sokkal könnyebb lesz.

„A pszichológia lojalitáskonfliktusnak nevezi azt a kérdéskört, amelyben egy felnőtt ember satuba szorítva, vagy épp kettészakítva érzi magát valamely szülője (vagy szülei) és párja, házastársa között – mondja Bogár Zsuzsa pszichológus. – Teljesen természetes jelenség, hogy attól, hogy gyermekkorunkban gondoskodást kaptunk a szüleinktől, elkötelezetté válunk, és felnőttként is úgy gondoljuk, hogy vissza kell fordítanunk ezt a szüleinkkel való kapcsolatunkba, ahol esetleg már mi segítünk nekik, mi gondoskodunk róluk. Ezt hívjuk vertikális lojalitásnak. Amikor lesz egy komoly párkapcsolatunk, házasságunk, akkor párunkkal is kialakul egyfajta lojalitás, hisz ő a társunk a mindennapokban, a szövetségesünk, bizalmasunk. Ez a horizontális lojalitás. Ha ez a kettő összecsap, akkor beszélünk lojalitáskonfliktusról.”

Meddig az addig?

A filmben John édesanyjának, ha úgy tetszik, könnyű dolga volt, hiszen egy házban laktak, és annak vitán felül ő volt a teljes jogú uralkodója. Larita ügyesen feszegette a határokat (például lement főzni a ház konyhájára), de győzni csak saját terepen tudott volna. És azt nem tudta keresztülvinni, hogy a hosszúra nyúlt vidéki „pár nap” végre véget érjen. Túl gyorsan házasodtak össze, és túl hamar jöttek „haza”, nem volt még idejük összekovácsolódni – és az anyós remekül kihasznált minden hézagot.

„Teljesen természetes folyamat az, hogy felnőve leválunk (mind érzelmileg, mind fizikailag, mind egzisztenciálisan) a szüleinkről, és erősebben kötődünk a párunkhoz – folytatja a pszichológus. – Egészséges esetben ennek így kellene működnie. Az új család a párunkkal alkotott család, aminek meg kell húzni a határait, hogy a családon kívüliek (így a szüleink) ne formáljanak jogot arra, hogy ki-be mászkálnak a határokon, belelátva és beleszólva mindenbe, ami a családunkban zajlik.

Sokszor látom ezt problémásnak, nehezen tudják meghúzni az emberek ezeket a határokat. Legtöbbször az áll a háttérben, hogy a felnőtt gyermek attól fél, ezzel megbántja szüleit. Ezt a félelmet pedig valószínűleg az tartja fenn, hogy a szülő valamiért nem tudja őt elengedni. A leggyakoribb ok az szokott lenni, hogy ez a szülő (leggyakrabban az anya) onnantól, hogy a gyermeke megszületett, csak anyaként definiálta magát. Ha a gyerek érzelmileg leválik, és feltenné magának a kérdést, hogy amellett, hogy anya vagyok, mi vagyok még, mik az egyéb szerepeim, melyekben most jobban kiteljesedhetnék, rájön arra, hogy semmi. Ezért foggal-körömmel ragaszkodik az anyaszerepéhez, ami csak úgy tud megvalósulni, ha köti magához a gyerekét.”

Legtöbbször ezek nagyon finom játszmák. Ha szükség van rám, akkor kikerülhetem a határt. És mindjárt szükség lesz rám, ha van valami, amit csak én tudok; így kerülnek nagyon sokszor a határvonalon belülre az anyák, anyósok, mikor baba érkezik a családba. A friss anya bizonytalan, segítséget kér – és esetleg lassan azon kapja magát, hogy a gyermeke dolgaiban már nem is ő a fő döntéshozó. Szélsőséges esetben elhangzik a címben jelölt mondat; hiszen – gondolja a férj – csak jobban ért a gyerekekhez az anyám, aki minket felnevelt, mint ez a mindig fáradt, labilis, bizonytalankodó nő, aki egész nap szoptat, pedig kivan tőle, és bújja az internetet, hogy tanácsokat keressen hozzá…

Persze, itt elérkezünk a kompetenciakérdéshez is, amely ebben az interjúnkban hangsúlyosan előjött: generációk óta elveszik a kompetenciánkat már a szüléskor, és sokszor olyanok adnak tanácsot, akik maguk is kompetencia-vesztettek. Csak azt látjuk, hogy az anyuka sírva szoptat, tanácstalanul rakosgatja a babát a kiságyból a hitvesi ágyba és vissza, fáradt és tehetetlen – és arra nem gondolunk, hogy éppen most próbálja felépíteni azt a kötődést, amit ő nem ismerhetett meg – mint ahogy az az anyós sem, aki annyira igyekszik lebeszélni a „folyton-szoptatásról”, „tutujgatásról”. (Hallottam olyan esetet, mikor a férj megtiltotta az anyának, hogy szoptassa a gyereküket, arra hivatkozva, hogy az anyja szerint tönkreteszi őt a rossz tejével…)

Nem engedlek el!

Még nehezebb a helyzet, ha a fiúra nagyon sok hárul, mint a Könnyed erkölcsök családi struktúrájában is. A Nagy Háborúban minden életörömét és illúzióját elvesztett férje helyett John édesanyja csak egyetlen fiára támaszkodhatott – és észre se vette, hogyan rakja a vállára a felelősséget az egész családért és a gondatlan gazdálkodással elvesztett birtokért is. John saját élete, boldogsága itt csak másodlagosként jelent meg, még ha ez nem is explikálódott soha.

„Gyakran történik meg elvált (sok esetben elhagyott) anyák mellett, de előfordulhat akkor is, ha a szülők érzelmileg kiüresedett házasságban élnek, ahol nem társai egymásnak, hogy az anya maga mellé emeli a gyermeket, afféle társszerepbe teszi, neki sírja el a bánatát, vele osztja meg a titkait, a gyermek az érzelmi támasza. Ezt hívja a pszichológia parentifikálásnak – magyarázza a pszichológus. – Ilyenkor a gyerek felnőve és párkapcsolatot keresve érezheti azt, hogy ez olyan, mintha »megcsalná« az anyukáját. Sok párkapcsolati kudarc is fakadhat ebből, de ha mégis sikerül kialakítani valakivel egy komoly kapcsolatot ott lesz folyamatosan annak a lelkifurdalása, mintha ezzel »elhagytam volna anyámat«. Fontos, hogy ez nem csak fiúknál, de lányoknál is megjelenhet!

Pedig ez, amitől félnek, amitől lelkiismeretfurdalásuk van, egy teljesen természetes, egészséges, a normál személyiségfejlődés által meghatározott változás. Mégis nagyon sokan ragadnak bele ilyen szerepekbe, fel sem ismerve azt, hogy ez mennyire patológiás. És nem csak a párkapcsolatra van rossz hatással, hanem az ebben a házasságban felnövekvő gyerekekre is.”

És – persze – többet hallunk arról, hogy ez férjekkel és az ő édesanyjukkal történik, de ugyanúgy lehet a feleség is az, aki miatt megbomlanak a család határai.

A jelenség felismerése nyilván már elindít a gyógyulás, a valódi családdá válás útján. Ám ebben az esetben kikerülhetetlen, hogy felismerje a határáthágást az a fél is, aki enged ebben a szülőjének.

(GIFek: giphy.com)