Lehet-e még értékre nevelni a gyereket? – Vekerdy válaszol

A múltkor a kisunokám elesett, felsértette a térdét, vigasztalanul bömbölt, ellökdöste az anyját, aki le akarta mosni a sebet, és amikor én rászóltam a majdnem hatéves fiúgyerekre, hogy “ne legyél már olyan anyámasszony katonája”, akkor a lányom rám szólt, hogy ne mondjak már ilyeneket, elég baj neki, hogy elesett… Lehet, hogy igaza van? – kérdezi egy nagypapa.

Majd így folytatja: Végül is sikerült neki megvigasztalnia a gyereket és kezelni a sebet, de ebből világosan láttam, hogy az ő szemükben a férfias magatartás, a fájdalom tűrése például nem érték. Mi még, amikor indiánost játszottunk, parazsat próbáltunk a kezünkbe venni, hogy bizonyítsuk “hősiességünket”, hogy jó harcosok vagyunk. Tudom, ma már csak körberöhögik, aki netán a tisztaságról, lelki értelemben is, vagy esetleg éppenséggel a szüzességről beszél! Már annak idején hallottam a lányom barátnőitől, hogy ó, azon jobb minél hamarabb túl lenni, nem kell őrizgetni. Aztán jönnek a házasságok, és felbomlanak. És ott maradnak a gyerekek, félárván.

Én még arról is tanultam, olvasmányok szóltak erről, hogy aki egyszer majd parancsolni akar, annak előbb meg kell tanulnia engedelmeskedni. De az egyik fiamat már azért csúfolták az iskolában, mert olyan jó fiú, mindent megtesz, mindent megtanul, amit a tanár kér tőle, egyszóval: stréber. Hát nem egy kifordított világ ez? Mi ezeknek a gyerekeknek az érték? Ha valaki nem teszi meg, amit kér a tanár, ha valaki nem tanulja meg, ami fel van adva?

Én úgy látom, mintha az volna egy értékmérő, hogy ki tud többet inni, ki gyújt rá korábban, a többiről nem is beszélve. És, hogy kinek, milyen cucca van. Ezzel aztán vissza is kanyarodtunk a pénzhez. Kíváncsi volnék, hogy mindez csak nálunk van így, meg persze talán Amerikában, de vajon a mindig olyan szorgalmas és fegyelmezett németeknél mi a helyzet?

 

Mi az érték? Vekerdy Tamás válaszol

A német Fritz Bohnsack az 1996-ban megjelent Szociális nevelés a szociális bomlás idején című gyűjteményes kötetben arról ír, hogy Németországban mélyre hatoló változás következett be az általánosan elismert értékekre vonatkozó képzetekben.

Míg régebben a fegyelem, az engedelmesség, az alárendeltség elfogadása, a kötelességteljesítés, a pontosság, a lemondás a közjó érdekében, a hűség, a szerénység, és hasonló ideálok – a felsorolást még hosszan lehetne folytatni – voltak a mértékadóak, addig most ezeknek a helyébe egészen új értékek léptek. A régieket “kötelesség-és elfogadásértékeknek” nevezik a német szociológusok, az újakat “önkibontakoztatás-értékeknek“. Ezekből is soroljuk fel a legfontosabbakat: kötetlenség, kreativitás, spontaneitás, élvezet, a spontán szükségletek kiélése, önmegvalósítás.

Természetesen vannak, akik ezeket nem fogadják el értékeknek – de a társadalom zöme mégis ezek szerint él és ítél, mondja Bohnsack, a lefolytatott vizsgálatok alapján. Korunkban a probléma megkerülhetetlenségét jelzi – mondják a német kutatók -, hogy még egy olyan hagyományosan értékeiben konzervatív intézmény is, mint a katolikus egyház, jelentős fordulatot tesz a második vatikáni zsinaton, amikor híveinek lelkiismereti szabadságát előbbre helyezi, mint a dogma iránti elkötelezettségét.

Igen, változásban élünk, az értékek változásában, és ez jelentősen befolyásolja a társadalom, és azon belül is elsősorban a fiatalok életét. Megszűnt, érvényét vesztette a parancsszerű, külső vezérlés, és úgy tűnik, egy olyan korszakba léptünk, amikor, mint a költő mondja: “Az én vezérem, bensőmből vezérel!” (József Attila: Levegőt!). A huszadik században minden kísérlet arra, hogy külső vezéreket kövessünk, rettenetes, gyilkos kudarccal végződött.

Mi következik mindebből gyerekeink nevelésében? Elsősorban az, hogy csak olyan értékeket tudunk közvetíteni, amilyenekben magunk is hiszünk, illetve amelyek szerint magunk is élünk. Általában nem tudatosítjuk magunkban “értékrendünket”, ez inkább csak egy érzület bennünk, de ebből az érzületből kiindulva cselekszünk – szólunk rá a nagypapára, hogy ne nevezze “anyámasszony katonájának” a még nem egészen hatéves, éppen most megsebesült, síró gyereket.

Persze nehéz átmeneti korban élni, amikor a régi, külső “vezérlés” már nem, és az új, belső esetleg még nem működik. De vajon a német fegyelem és engedelmesség – valamint pontosság és kötelességteljesítés – erényei olyan sok jót hoztak a huszadik századi Európának? És mennyire volt tiszta az a “tiszta kor”, amikor a fiúk eljegyzett mennyasszonyuk mellől a bordélyházba jártak, viszont sok lány alapelve az volt, hogy “mindent, csak azt nem!”, az úgynevezett szüzesség megőrzése érdekében?

Mondják, “posztmodern” korunknak – mások szerint már ezen is túljutottunk – fontos és kreatív filozófiai jelszava az “anything goes”, amit talán úgy lehetne magyarra fordítani, hogy “bármi mehet”, minden lehetséges…

Ebben a megnyílt világban, a szabad utazás és az információáramlás valódi szabadsága valóra váltja a nagy pedagógus, Comenius álmát, amit ő így fejezett ki: omnia omnes omnio, vagyis mindenkinek mindenről mindent – nincsenek, nem lehetnek többé képmutatóan vagy haszonlesően leplezett titkok.

Mindez persze bizonytalanságot, nemegyszer kétségbeesést és konfliktusokat hoz az életünkbe, esetleg a hisztéria vagy az agresszió kirobbanásait, majd pedig kapkodást, hogy hol találhatnánk mégis biztonságot, valamiféle külső szabályozásban, ideológiában, fundamentalista hitben. Úgyhogy a veszély valóságos, amit a nagyapák éreznek, csak talán a megoldás nem az elvesztett, elhalt értékrendekben keresendő, hanem valahol az általunk közösen létrehozott jövőben.

(És a pénz? Hát igen, ha ez az egyetlen értékmérő, nagy baj van, többek között azért, mert elveszi a szabadságunkat és rongálja személyiségünket. Míg másfelől: a pénz az, ami szabadságot ad; a rabszolga teste és élete uráé, a jobbágy lelke és javai vannak alávetettségben; de a pénzzel megteremtett gazdasági összefüggések kiváltanak minket ezekből a rabságokból…)