Családháló

Kezdőoldal Egészség és lélek “Megszületett a gyerek, és ráment a házasságunk”

“Megszületett a gyerek, és ráment a házasságunk”

Szeretjük egymást, és nincs is más vágyunk, mint hogy a szerelmünk beteljesedjen a születendő gyermekünkben. Aztán… a várva várt gyermek megszületett, mi pedig egyre többször kapjuk magunkat azon, hogy egymás torkának esünk. Kire hárul több teher kettőnk közül? Melyikünknek volt fárasztóbb napja? Ki felelős azért a rémálomért, amivé az életünk változott?

Írta: Hojdák Annamária,

Kötelező krízis

“Én most válok – meséli Rita. – Amikor a fiam 15 hónapos volt, mindenben magamra maradtam. Háztartás, gyerek, ház körüli teendők. Akkor tudatosult, hogy ezt inkább csinálom egyedül! Nem még egy majomnak is megfeleljek, aki a férjem. De szerintem az a baj, hogy a jelek megvoltak a gyerek előtt is, de az ember nem vesz róla tudomást. Amikor megteszi, akkor már ott a gyerek.”

“Egy gyerek születése mindenképp krízis egy család fejlődésében – mondja Bogár Zsuzsa pszichológus. – Normatív krízisnek nevezi a pszichológia, tehát egy olyan eseménynek, melyen mindenki átesik, és amit valahol mindenki krízisnek él meg. Ez azzal jár, hogy átalakulnak a szerepek, a szabályok, a viszonyulások, és ebben az új rendszerben mindenkinek újra meg kell találnia a szerepét, ami nem mindig könnyű. Természetesen, ha időközben a gyerekről kiderül, hogy valamilyen szempontból problémásabb, ez a krízis még fokozottabb lehet.”

A kérdés ugye az, kibírja-e a kapcsolat ezt a krízist? Azt mondják, az első gyerekre nem lehet késznek lenni. Beláthatatlan változás, nem lehet pontosan megmondani, hogyan fogunk reagálni rá. Persze sokat segít, ha láttuk már, mások hogyan birkóznak meg a feladattal, illetve, ha az alapvető elképzeléseink a gyereknevelésről megegyeznek – de ettől még a krízis krízis marad.

 

Melyikünk ért igazán a gyerekünkhöz?

“Amikor az első gyerekünk megszületett, nem nagyon voltunk képben, hogyan is csináljuk – meséli Anna. – Aztán én beletanultam, de a férjem mintha négy év alatt se tudott volna teljesen. Sose volt tiszta neki, mit hol tartok, mit hogyan csinálok, én meg már utálom, hogy mindig magyarázzak, mindig a helyzet kulcsa legyek. Mikor a lányunk kisbaba volt, nem tudta megnyugtatni, elaltatni is csak én tudtam. Most meg csak én tudom, hogyan juttassam el őket a vacsiig, zuhanyzásig, ágyig, pedig nem hiszem, hogy ez olyan ördöngösség!”

Minél “nehezebb” gyereket kapunk, annál nagyobbra nőhet ez a szakadék. Egy klasszikus többemberes is kineveli a maga kulcsszereplőit, egy beteg gyermekkel pedig még bonyolultabb lehet a helyzet.

“Problémamentes esetben is nagyon gyakori, hogy az apák kiszorulva érzik magukat a családbólmagyarázza a pszichológus. – Természetes, hogy nem egyforma startkőről indulnak az anyával, de a gyereknevelés különböző feladataiba jó, ha kezdettől bevonódnak. Ez persze két emberen múlik, egyrészt az apán, hogy mennyire van motivációja a bevonódásra, másrészt az anyán, hogy mennyire teszi ezt lehetővé az apának. Problémásabb esetben ez a helyzet még inkább kiéleződhet, hisz az anya jár a gyerekkel mondjuk a fejlesztésekre, ő tartja a kontaktot a szakemberekkel, stb., ezért egy idő után joggal érezheti úgy, hogy ő a gyerek szakértője a családban. Ebből aztán elindul egy rossz működésmód: egyre kevésbé hagyja, hogy az apa bevonódjon a gyerek körüli teendőkbe, hisz ő ‘nem ért hozzá’, egy idő után az apának pedig már valóban nem lesz kedve bevonódni, hisz sorra érik a kudarcélmények.”

Amikor elnyel a düh

A megnövekedett stressz-szint sem éppen a békés légkört alapozza meg. Ha lobbanékony természetűek vagyunk, mindennapossá válhatnak a kiabálások. Az általános hangulat persze a gyerek kedélyére is rányomja a bélyegét, aki ettől még kritikusabban kezd viselkedni – és már ott is vagyunk egy ördögi körben.

“Mi rengeteget veszekszünk, főként a gyerekek miatt – elemzi Ágota. – Fáradtak és lemerültek vagyunk mindketten, könnyen elgurul a gyógyszer. Ráadásul temperamentumos ‘olasz család’ vagyunk, én, ha ideges vagyok, kiabálok, gondolhatod…
Mindkét gyerek többemberes csecsemő volt, emlékszem az első ordítozásra. Mikor 8 hónapos volt a nagyobb, csináltam székelykáposztát. Akkoriban vacak villanytűzhelyünk volt, ahol pikk-pakk leég a kaja, ha nem figyelsz oda… Na, megkértem a férjem, hogy figyeljen az ételre, erre odaégette. Én úgy elkezdtem ordítani, hogy még ezt se tudom rábízni, egész nap a gyerekkel vagyok, és még 5 perc nyugtom se lehet… Erre ő is ordított velem, hogy fogjam be a számat, ne hisztizzek. Én elkezdtem tombolni meg csapkodni, erre fogta magát, és lefogott, meg belenyomott egy fotelbe. Én úgy bömböltem, mint egy veszett… Hangosan sírtam a tehetetlenségtől. Na, hát ilyen viták nálunk rengetegen vannak. Amióta asszertív kommunikációt folytatok, azóta könnyebben le tudom állítani, mert jelzem, hogy hol a határ, hol kéne abbahagyni. Magamat is le kell higgasztanom, mert sajna hamar felmegy a pumpa, alapból nagyon türelmetlen ember vagyok (és amióta gyerekeim vannak, ez csak romlott).”

Krisztina épp az ellenkezőjét tapasztalta a “nagykönyvinek”. “Hát, nálunk elég rossz a helyzet – meséli. – Előtte se volt minden tökéletes, de a kislányunk születése óta rengeteget romlott. Azt szokták írni, hogy a baba születése után apa háttérbe szorul, hát, nálunk fordítva van (de hál’ Istennek ezért nem vagyok féltékeny, csak nem értem, és rosszul esik). Mintha az összes szeretetét a kislányunk felé fordítaná, hozzám már alig képes normális hangnemben szólni. Ha ezt jelzem neki, leráz annyival, hogy hagyjál már a hülyeségeddel, illetve rendszeresen megkapom, hogy az ‘én kis lelkivilágom’ most nem számít. Segítség, én-idő, apa-anya idő kettesben egy év alatt nulla.”

Pedig egy párkapcsolat éppen a “kis lelkivilágunkon” fordul meg…

 

Társam vagy, vagy ellenfelem?

Bárhogy is alakul a felállás, egy dolog állandó szokott lenni a képletben: az anya és apa közötti kommunikáció valamin megbicsaklik, és megoldás helyett újra meg újra csak játszmákba futnak bele. “Nem hiszem el, hogy nem segítesz!” – “Nem kellene neked segítség, ha nem kényeztetnéd el így a gyereket!” – “Nem kényeztetem el, csak úgy csinálom, ahogy tudom.” – “Akkor meg oldd is meg magad! Különben is fáradt vagyok én is…”

Az apa szerepe legalább olyan fontos kell, hogy legyen minden családban, mint az anyáéhangsúlyozza a pszichológus.Amit ő csinál a gyerek körüli dolgokban, a háztartásban, azt nem segítségként kellene értelmezni, hanem, hogy ez ugyanúgy az ő feladata is.  Kezd már egyre inkább elterjedni ez a nézet a fiatal apukák körében, de sajnos még ma is az a nézet dominál, hogy a gyerek az anya dolga. És így tűnik el szép lassan a házastársi szövetség és a társ-ság érzés.

Sajnos sok házasságban a legfontosabb dolog hiányzik, hogy a két ember társa legyen egymásnak. Ehelyett sok esetben versenytársakat látok, akik le akarják nyomni a másikat, ahol az a fontos, ki az ‘okosabb’ egy helyzetben. Egy problémás gyereknél ez is fokozottabban megfigyelhető. Ha a munkám során ilyen párokkal találkozom, mindig figyelmeztetem őket arra, hogy itt az lenne a legfontosabb, hogy ők társai, szövetségesei, támaszai legyenek egymásnak, és nem az, hogy ki csinálja jobban. Sok esetben még vissza lehet fordítani a folyamatot, ha erre rádöbbennek.”

Min áll vagy bukik akkor ez az egész? Talán elsősorban azon a banális kérdésen, hogy fontos-e nekem továbbra is – a fáradtság, a stressz és a gyerek mellett is – a társam jólléte. Hajlandó vagyok akár harcra kelni érte – magammal, az egymásra halmozódott problémákkal és bántásokkal? Megtalálom még egyáltalán a vagdalkozáshegyek alatt azt, akiért érdemes harcolni?

Bogár Zsuzsa kiemeli:  nem kell okvetlen addig menni, hogy már a fejünkre nőjön a probléma. “Talán megelőzhető mindez, ha tudatosan kezdettől figyelnek arra, hogy szövetségesként nézzenek egymásra. Ami pedig nem megy másképp, mint tiszta, nyílt és őszinte kommunikációval. Amikor nem azt játszom, hogy megpróbálom kitalálni, hogy mi van a másik fejében, hanem kérdezek, és én is mondom, hogy velem mi van. Fontos tehát, hogy mindkét fél figyeljen a másikra. Közhelynek tűnhet, mégis nagyon lényeges: próbálják megoldani, hogy legalább havonta egyszer legyen idejük egymásra. Szakadjanak ki a hétköznapokból, ha csak pár órára is, és beszélgessenek. És ne a gyerekről, hanem saját magukról.”

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Hihetetlen, de komoly – ez tényleg egy sportág

Finnországban főleg a lányok körében hódít a "hobby horsing" nevű sportág. Úgy tűnik, komoly versenyeket is rendeznek belőle. Ha jól...

Close