Mennyit érünk? – avagy Teszteld olcsó eljegyzési gyűrűvel a leendő nejed!

„Képzeld el, hogy végre megkérik a kezed, és ezt a gyűrűt kapod” – posztolta a Twitteren bizonyos Gina Ahmadi ausztrál sminkes hölgy a FemCafé cikkének tanúsága szerint .

Gina később azt nyilatkozta, hogy ő csak továbbosztotta egy ismerőse képét, mert egyetértett az állásfoglalással: egy magára valamit is adó nőnek ennél több jár. Ő  sem érné be kevesebbel egy 10 ezer dolláros (több mint 2 millió forintos) darabnál. Már megbeszélték a barátjával, hogy ő milyet szeretne majd: egy 5 millió forintos pink gyémántot. Mert az eredeti álmából, a 15 milliósból végül lejjebb adott. „A pasiknak minden esetben a legjobb és legszebb darabot kell megvenni, amit csak tudnak” – vallja hősnőnk.

Vegyük először is az eredeti posztot! Gondoljunk bele: ennek a nőnek megkérték a kezét („végre”), és ő igent mondott, aztán kiposztolta, hogy mennyire elégedetlen a gyűrűjével. Hm… Azt mondják, fel kell figyelni rá, ha egy házasságban azon kapjuk magunkat, hogy kifelé mószeroljuk a társunkat. És ők még benne sincsenek! Ráadásul nem csak úgy kifelé, hogy összeülünk a barátnőkkel, hanem úgy kifelé, hogy hadd lássa ország-világ, milyen ótvar kínos egy példány ez – akinek én úgy amúgy igent mondtam.

Persze, lehet, hogy egymilliót keres a kedves vőlegény, és mégis ilyet vett. Lehet, hogy közöttük ez csakugyan azt jelenti, hogy kevésre becsüli a hölgyet – de akkor miről beszélünk? Akkor mire az igen? Szép játszma ez, elindítani a közös életüket…

Az eljegyzési gyűrű ugye eredendően jel. Jelzi, hogy valaki valakinek elköteleződött, más férfiból már nem kér a továbbiakban. Nem a nő értékmérője, és nem a férfi teljesítményéé – vagy mégis? Az ékszer mint olyan szintén jel, már az őskortól fogva státuszszimbólum. Szóval, itt bizony két társadalmi norma ütközik. Hősnőink az utóbbit vallják masszívan a magukénak, én meg az előbbit, még ha röhejes is vagyok vele.

Ami nekem itt félelmetes, az a kirajzolódó kapcsolati dinamika. A totális adok-kapok-elv, saját magunk és a másik folyamatos méregetése. „Ha elég sokat teszek bele, akkor majd ő is sokat tesz. Ha én megadom neki az ágyban, amit szeret, majd ő is megadja nekem. Ha igazán szeret, akkor milliós gyűrűt vesz, mert érek neki annyit. Ha nem érek annyit, nem is ő kell nekem, hanem az, akinek érek annyit.”

Lehet ezt választani, de ha elkezdünk így mérni, így leszünk megmérve. Anyagelven. Két hónappal a szülés után jön a „Hogy nézel ki? Miért nem fogytál még vissza? Milyen a hajad?”, aztán meg az „Öreg lettél, lecseréllek egy fiatalabbra”. És az meg már hajj, de igazságtalan lesz – holott azelőtt ő egy gyűrű kövének méretéből számította ki, elég jó-e neki a legény. Hol van itt a kölcsönös szeretet bizalma és szabadsága?

Én úgy képzelem el, hogy férfiként, ha ott vagyok, meghozva az ominózus nagy döntést, járom az ékszerboltokat, és addig kajtatok, míg meg nem találom azt a gyűrűt, amelyik a legjobban kifejezi a páromat és kettőnket. Ha nem találom, megtervezem, elkészíttetem egy ötvössel. És amikor átadom, a lány nem azt kérdezi meg, hogy mennyibe került, hanem látja, érzi, hogy ebben ott van a „mi”, egyfajta foglalata a kapcsolatunknak, a leendő házasságunknak. Ha pedig épp nem vagyok úgy eleresztve anyagilag, akkor igen, megveszek egy ahhoz hasonlót, mint a szóban forgó, mert hiszem, hogy akit szeretek, örülni fog neki, hiszen az egész magamat adom vele.

[Mondják, hogy idealista vagyok…]

Szóval, ha én az említett sminkes hölgy jövendőbelije lennék (értsd: ha akarnék, bírnék az lenni), komolyan mondom, bevetnék egy ilyen „olcsó” gyűrűt. A legszebb, legigazabb szavaim kíséretében átadnám. Megnézném az arcát. És mernék ítélni belőle.