Metoo – merjünk nemet mondani
Ha az áldozatról feltételezzük, hogy másként is cselekedhetett volna, miért nem tesszük fel ugyanezt az erőszaktevőről? Vagy azt gondoljuk, hogy vannak olyan csábító ingerek, amik hatására kénytelen valaki zaklatni a másikat? Ha az egyik oldalon elfogadjuk az ösztönös vagy tudatos cselekvést, akkor miért nem tesszük meg ugyanezt a másik oldalon is? Interjú Almássi Kittivel a Válasz.hu-n.
Az áldozat felelősségének felvetése egyenlő az áldozathibáztatással?
Nem feltétlenül. Önmagában az a kérdés, hogy mit lehet másképp tenni, hasznos és nem jelent áldozathibáztatást; akár a feldolgozás vagy a megelőzés része lehet. A viktimológia szerint az áldozati viselkedésnek vannak olyan elemei, melyeket megtanulhatunk elkerülni, lecserélni, hogy úgy reagáljunk a jövőben, hogy ha hasonló helyzetbe kerülünk, akkor csökkentsük az esélyét a visszaélésnek. Mindenkit érdemes lenne megtanítani arra, hogy egy olyan helyzetben, ami számára kényelmetlen, tudjon, merjen nemet mondani.
Akkor hol kezdődik az áldozathibáztatás?
Az áldozathibáztatás akkor merül fel, amikor a történtekhez tudatosságot, érdeket rendelünk. Amikor azt mondjuk, hogy az illető tudatosan került bele a helyzetbe, és ezzel okot adott a visszaélésre. Lehet, hogy az áldozat valóban úgy viselkedett, ahogy azt sokan naívnak, félreérthetőnek tartanák, de ez nem jelenti azt, hogy tisztában volt azzal, hogy cselekvésével lehetőséget adott bármire, lehet, hogy ez csak egy ösztönös cselekvés, zsigeri folyamat volt. Tehát nem azzal a céllal viselkedett úgy, hogy zaklassák vagy megerőszakolják. Használt egy eszköztárat, de nem volt felkészülve a következményekre. Ráadásul, ha adott ingerre – például csinos külső – adott választ rendelünk hozzá – feltámad a férfivágy –, akkor ennek egyetlen, illogikus üzenete az lesz, hogy az erőszaktevő nem cselekedhetett másként.
Hogy miért is illogikus ez a hozzáállás, miért fontos megérteni az egyéni mozgatórugókat is, azaz azt, hogy egy adott élethelyzetben – ami lehet krízishelyzet vagy egy nagy lehetőségként felfogott helyzet – milyen eszközöket vetünk be, mi történik velünk függő viszonyban, mi a felelőssége az áldozat környezetének, mi ebben a metoo kampány szerepe, milyen pozitív és negatív hatása lehet, miért lesz általa érzékenyebb a társadalom a szexuális zaklatás témájára, és milyen szakmai és önkéntes segítségre lehet szüksége az áldozatoknak, kiderül a teljes interjúból, amely így végződik:
Ami eddig elhangzott, univerzális. Van-e a „metoo” jelenségnek magyar vonatkozása?
Egyelőre az erős empátiahiány az, ami a magyar társadalmat leginkább jellemzi. Amerikában jóval nagyon támogatással fordulnak a szexuális abúzus áldozatai felé. Egyesek szerint túlságosan is – ez egyéni megítélés kérdése. Nálunk viszont nagyon gyakori az irigység, különösen, ha az áldozat sikeres – „biztos így érte el, amit akart”–, vagy az áldozathibáztatás, ha az elkövető sikeres – nagy tekintéllyel bíró embereket nem szívesen kérdőjelezünk meg; ez gyengítené a kiszámítható, igazságos világba vetett hitünket. Az empátiahiány oka a pszichológiai ismeretek hiánya és a téma iránti érzéketlenség, amelyek mögött az a régóta berögzült, általános vélekedés van: kell, hogy mindennek olyan oka legyen, amit ki lehet védeni. Emellett itt Magyarországon sajnos még mindig jellemző, hogy a hatalmi pozícióban lévő embereknek hajlamosabbak vagyunk igazat adni, félünk szembeszállni velük. Ilyen körülmények között érthető, ha valaki sokáig magában tartja, hogy áldozattá vált, mert megtanulja: itt az áldozatnak úgy sincs segítsége, sőt, még neki kell további támadásokat elviselnie. Így nem éri meg felvállalni, jobb elhallgatni. Ezt a hozzáállást kell megváltoztatni, ebben van még nagyon sok dolgunk, mert a magunkért való kiállásban egyelőre nem vagyunk haladók.
(Fotó: Nánási Pál)
