Mi marad meg a szülői bántásokból? Vekerdy Tamás válaszol

“Nem kellemes felidézni azt az időt, amikor jelentős önbizalomhiánnyal házasságra léptem és hamarosan anya lettem – írja egy olvasó. Így folytatja: Panelházban nőttem föl, sok kortársammal egyetemben, és nem egy nagy család védőszárnya alatt. Persze egy nagy család sem minden esetben ad biztonságot. Az biztos, hogy nekem nagyon hiányoztak a nagy beszélgetések, amelyek során a kérdéseimre legalább valamiféle választ kapok, vagy csak együtt tudunk töprengeni egy megértő anyával, apával vagy akár nagynénivel…

De ilyen beszélgetésekre soha nem került sor, a bennem élő kérdésekre választ nem kaptam. Ugyanúgy, ahogy sokan körülöttem sem kaptak. Mondhatnám: bizonytalanságok erdejében nőttem föl. Tudom, vannak nálam sokkal rosszabb sorsúak is, akikből szintén anyák lettek… De én nagyon magamra hagyatottnak éreztem magam, bár házasságban éltem, és a gyerekeimmel töltött hétköznapokban (mondhatnám: magányos hétköznapokban) szép lassan összeomlottam. Olyanok ellen fordult időnként kirobbanó, tehetetlen dühöm, akik nem tudták megvédeni magukat, a gyerekeim ellen! Összefügg ez azzal is, hogy akkor még (amikor kicsi gyerekeimmel otthon voltam), nem tudtam a sarkamra állni, és kiállni a határaim védelmében. (Most már tudok, hála istennek.)

Többször is bántottam a gyerekeimet, szóval és tettel, és amikor más anyákkal őszintén beszélgettem, kiderült, hogy ők is tettek súlyos dolgokat gyerekeikkel. Pedig: mi szeretjük őket! De nem volt körülöttünk egy védőburok, ami mögött mi is biztonságban éreztük volna magunkat! Mert szerintem mindig az anyákat kellene először megnyugtatni.

Mi marad meg ezekből? Ezekből a bántásokból, ezekből a sérelmekből, hogyan fogják ezek befolyásolni gyerekeink életútját? Megbocsátanak nekünk? Mióta kicsit nagyobbak, nyugodtabb a helyzet, és én is erősebben védem a család más tagjaival szemben az “érdekeimet”. Ezért sokan neheztelnek rám, de én nyugodtabb vagyok. Most úgy tűnik, gyerekeink rendben vannak, játszanak, olvasnak, mesélnek, és elég jól tanulnak, bár az iskolában vannak problémáik a -szigorúbb« és -igazságtalanabb« (ők mondják így) tanító nénikkel. De néha eszembe jutnak a harcaink, és ilyenkor fojtogat a sírás, és nem merem őket megkérdezni, hogy meg tudtak-e, meg tudnak-e bocsátani?”

Vekerdy Tamás válasza

Talán nem is tudnának a kérdésére felelni. A gyerekek kiskorukban hajlamosak rá, hogy a nekik fontos, hozzájuk a mindennapokban közelálló személyeket, elsősorban az anyjukat “kettősen” lássák. Egyrészt, mint biztos támaszt, mint “tündért”, mint “jó anyát”; másrészt, ha ez a jó anya hirtelen rájuk kiált vagy a fenekükre csap – vagy felkapja és kiragadja őket a játékból, amit nem akarnak (nem tudnak) otthagyni, bár itt a lefekvés vagy a vacsora ideje -, mint “boszorkányt”. Így hát lehet, hogy a “bántások” idején boszorkányt látnak, de már a következő pillanatokban vagy percekben újra fordulhat a kép; hiszen nagyon nagy szükségük van a nekik biztonságot adó, az őket szerető, a körülöttük mindig jó megoldásokat varázsoló tündérre, a velük élő anyára.

Igen, amit leír, nem csak a maga gondja, és a megtett út, amit felvázol, sok fiatal anyánál követhető nyomon. Gyakori a bemenekülés a házasságba, a túl korai, vagy nem éppen megfontolt házasságba – mert ez: menekülés hazulról. És míg egyre nő a házasság nélkül, szabadon együtt élők száma, a korai házasságkötésekben mintha egyre gyakrabban bukkanna fel ez az indíték. Ráadásul: ezekben a korai házasságokban, melyek leggyakrabban egykorúak házasságai, a nők érettebbek a társas együttélésre és a gyerek vállalására, mint a férfiak. Ez aztán további konfliktusok forrása.

Az anya magára hagyottnak érzi magát gyerekével vagy gyerekeivel, a fiatal férj nem érti, hogy miért lenne segítségre szükség, hiszen “nem csinálsz semmit, csak a gyerekkel vagy itthon”… Erről már sokszor beszéltünk, hogy milyen nagy teher lehet akár egy gyerek is ebben a “modern”, izolált helyzetben.