„Mit csinál a néni?” – Mit mondj a gyermekednek a fogyatékossággal élőkről 1. rész

Ha nagyon optimista akarok lenni, azt kell mondanom, hogy elmúlt, vagy legalábbis elmúlóban van az az idő Magyarországon is, amikor a fogyatékosság, a különbözőség szégyellni, elrejteni való dolog volt. Ma a nagyvárosokban már nem szokatlan látvány egy-egy vakvezető kutyával vagy kerekesszékkel közlekedő ember, egy jelelő siket pár vagy egy Down-szindrómás gyermek. Ma talán már kevesebben csodálkoznak el, ha mozgássérültekkel találkoznak egy rockkoncerten, látássérültekkel egy futóversenyen, vagy siketekkel egy kiállításon. Talán az sem megy már csodaszámba, ha a tévében egy halmozottan sérült gyermeket nevelő családot, egy siket modellt vagy egy vak szülőpárt mutatnak be, mint példaképeket, hétköznapi hősöket. Szóval szerencsére eljött az az idő, amikor a fogyatékos emberek nem csak azért mozdulnak ki otthonaikból, mert muszáj hivatalba vagy orvoshoz menni, hanem mert részei, vagy részei kívánnak lenni a közösség vérkeringésének, a társadalomnak.

A mai felnőtt generációk még úgy nőttek fel, hogy mindez nem volt természetes, és ha valakinek nem volt egy hadirokkant vagy gyermekparalízises rokona, vagy netán egy ismerőse, aki valamelyik külvilágtól elzárt fogyatékosokat gondozó intézményben dolgozott, akkor jóformán arról sem volt fogalma, hogy vak, mozgássérült, siket vagy értelmi fogyatékos emberek márpedig léteznek. Legtöbbjük számára hihetetlenül hangzanak a népszámlálási statisztikák fogyatékos személyekre vonatkozó százezres adatai, hiszen szinte sose találkoztak korábban velük. Márpedig hazánkban is több százezer fogyatékos ember él; szerencsére már csak elenyésző kisebbségük lakik intézményekben.

A most felnövekvő generációk helyzete már más. Ők már napi szinten találkozhatnak fogyatékossággal élő emberekkel, például az utcán, a közösségi közlekedési járműveken, a bevásárlóközpontokban, de akár a játszótéren vagy az óvodai csoportban, iskolai osztályban is. A mai gyermekek óhatatlanul, természet adta kíváncsiságukból fakadóan, gondolkodás és mérlegelés nélkül fejezik ki érdeklődésüket, teszik fel kérdéseiket a számukra valamiért szokatlan külsejű vagy viselkedésű emberekről, gyakran az ő jelenlétükben és fülük hallatára. De vajon hogyan válaszoljon ezekre a kérdésekre elég jól, hitelesen, és az érintettek számára sem bántó módon az a szülő vagy nagyszülő, aki gyermekként vagy fiatalként sose került hasonló helyzetbe?

Ebben próbálok meg egy kicsit segíteni ezzel a cikksorozattal.

A kisgyermekek talán a számukra ismeretlen, szokatlan cselekvésekre, mozgásokra figyelnek fel a legjobban. Éppen ezért egy fogyatékos ember látványa elsőként a „Mit csinál?” kérdést váltja ki belőlük. Ez egy nagyon egyszerűnek tűnő kérdés, de vajon mit is csinál egy siket ember, amikor nem hangzó beszéddel, hanem jelnyelven kommunikál? Mutogat? Kézzel-lábbal magyaráz? Egyiket sem. A siket emberek beszéd helyett jelelnek, vagyis jelnyelven kommunikálnak ugyancsak siket társukkal vagy a jelnyelvet értő és használó segítőjükkel. Tudtad, hogy a jelnyelv valóban önálló nyelv saját „szókinccsel”, vagyis a szavaknak megfelelő jelekkel, nyelvtani sajátosságokkal, de még „nyelvjárásokkal” is? Jelnyelvet ma már számos helyen tanfolyami keretek közt is lehet tanulni, a siket embereket pedig jeltolmácsok segítik abban, hogy szót értsenek a beszélt nyelvet használó embertársaikkal. A Hallatlan Alapítvány egy jelnyelvi oktató honlapot is készített Hallatlan.hu néven, amin akár gyermekek, akár felnőttek szinte játszva tanulhatják meg a jelnyelv alapjait számos videó segítségével.

Fehérbottal közlekedve én is gyakran meghallom a „Mit csinál a néni?” kérdést, és nem tagadom, hallottam már pár elképesztő választ is. A fehérbot a látássérült, elsősorban a teljesen vak emberek legfontosabb segédeszköze. Már maga a szó is lényeges: nem sétapálca, nem járóbot, de nem is „vakbot”. Fehérbot, ami a vak emberek legismertebb jelképe is egyben. Ebből adódik másodlagos funkciója is, hiszen látványa egyértelműen jelzi a környezet számára, hogy a használója rosszul vagy egyáltalán nem lát, elsődleges haszna, hogy használója számára segítséget jelent a támpontok megtalálásában, követésében, illetve az akadályok, esetleges veszélyforrások észlelésében. A vak ember a bottal nem „botorkál”, hanem tapogat, mintha csak a keze meghosszabbítása lenne, amivel érzékeli, ami a lába előtt van, legyen az a járófelület megváltozása például aszfaltról murvára, egy járdaszegély vagy lépcső. A mostanában egyre több járdán és gyalogátkelőnél látható, az útburkolatból kiemelkedő bordázott felületek vagy hálósan elhelyezett félgömböcskék is azért vannak, hogy a látássérült embereket segítsék a helyes irány megtartásában vagy a gyalogátkelők és megállók megtalálásában.

Nem kizárt, hogy a kerekesszék látványa a gyermekeket elszörnyedés helyett inkább játékra csábítja, hiszen ez is csak egy kerekeken guruló járgány a sok közül. Érthető hát a kíváncsiság, mikor egy kerekesszékkel közlekedő ember láttán hagyja el a gyermekek száját a „Mit csinál?” kérdés. Megy? Gurul? Gördül? Nos, kinek hogy. Fontos viszont, hogy nem tolókocsi, rokkantkocsi, tolószék, hanem kerekesszék! A lényeg talán az, hogy az illető azért közlekedik kerekesszékkel, mert nem tud felállni és járni, vagy csak lassan és rövid távokat tudna enélkül megtenni.

A legfontosabb talán mégis az, hogy ne ijedj meg, ne jöjj zavarba, ha gyermeked felteszi ezt a kérdést egy vak, siket vagy mozgássérült ember láttán. És semmiképpen ne intsd csendre, ne torkold le, ne utasítsd rendre! Inkább válaszold meg a kérdését a lehető legtermészetesebb módon. Az sem kizárt, hogy a szóban forgó személy is be fog kapcsolódni a beszélgetésbe és segít neked a válaszadásban, ha hallótávolságon belül van és ha nyitott egy ilyen beszélgetésre.

(A szerző látássérült.)

Te kerültél már ilyen helyzetbe? Tett már fel gyermeked olyan kérdést egy fogyatékossággal élő ember láttán, amit nem mertél vagy nem tudtál megválaszolni? Írd meg kommentben a kérdést vagy a történetet, hogy beépíthessük a sorozat folytatásába és választ kaphass a kérdésre!