Mumus a falon

A gyerekek néha egészen elképesztő dolgoktól képesek félni, olyannyira, hogy akár egy szobában sem hajlandóak maradni a szóban forgó horrorisztikus tárggyal. De mi van akkor, ha nem a markológép, a darázs vagy a nyuszi válik mumussá, hanem „csak” a Mikulás vagy egy cirkuszi bohóc, esetleg a nagyi értékes velencei maszkja?

A legtöbb család falán virít olyan, nagy becsben tartott ereklye, amely egykor évekre, akár évtizedekre is száműzetett „ijesztő” volta miatt. Nálunk ilyen volt a nagyiék busófeje, nagy szemekkel, hatalmas szarvakkal és meglehetősen bugyuta tekintettel. De ilyen az a velencei maszk is, amely anyósomék falán virított és amelyet a könyvespolc tetejére sem volt elég elrejteni, hogy kicsi unokaöcsém abbahagyja a keserves sírást. Egy barátnőm pedig a mai napig kivan a bohócoktól, de – ha választhattam – magam sem egy kipingált képű, kényszeresen vigyorgó alvótársat kerestem magamnak kiskoromban.

A legtöbb gyerek azonban nemhogy nem szereti a különböző maszkokat, valósággal iszonyodik tőlük! Sokan hisztirohamban törnek ki a bohócok láttán, s olyanról is hallottam már, hogy egy kétéves addig nem hagyta abba a zokogást, míg be nem csukták a kitakart szemű szereplőkkel tarkított bulvárlapot. De miért félnek a gyermekek ezektől a mesterségesen megváltoztatott arcoktól? Vajon a felismerhetetlenségen/felismerhetőségen áll vagy bukik a dolog, vagy mélyebben gyökeredző iszonyatról van szó? Egyáltalán mit tehetünk ellene? Csáky-Pallavicini Zsófia klinikai és mentálhigiéniai gyermek- és ifjúsági szakpszichológussal arról beszélgettünk, milyen pszichológiai háttere van a jelenségnek…

 
Mi az, amitől a gyerekek félelmetesnek találnak egy embert? Elég egy rossz ruha vagy haj, a csúnya arc, vagy azért kell az eltérés a megszokottól, az idegenség?

Az ember-gyerek észlelése kezdetektől belénk programozott terv szerint fejlődik. Az újszülöttek leghamarabb az arc feltérképezésébe kezdenek bele, és néhány hónap alatt az egyszerű kontrasztok letapogatásától odáig jutnak, hogy meg tudnak különböztetni egy idegent egy ismerőstől, vagy akár felismerik egyazon arc mérges és jókedvű „variációját” is. Rengeteg információt gyűjtenek tehát arról, hogy hogy néz ki egy emberi arc „normálisan”, milyen elemekből áll, ezek hogy viszonyulnak egymáshoz, stb.

Amikor a megszokott sémában valami felborul (pl. olyan rajzot mutatnak nekik, ahol az arc részeit összekeverve tették egymás mellé), meglepődéssel vagy rémülettel reagálnak már igen korán (2-4 hónaposan akár).

Később egyre jobban meg tudják különböztetni a számukra kedves és fontos személyeket az idegenektől. Kb. 6-7 hónapos korban tör ki a gyerekeken az úgynevezett „idegen-félelem”: sírva reagálnak, ha várva várt anyukájuk helyett valaki más közeledik a kiságyukhoz. Most már pontosan tudják, hogy az egyik nem olyan jó számukra, mint a másik, és előzetes várakozásaikban csalódva hangosan protestálnak.

Még tovább fejlődve a kicsik érzékennyé válnak a „megszokott” formák, jegyek állandóságára, és hajlamosak minden extrémebb eltéréstől (hosszú szakáll, égő vörös haj, markáns szemüvegkeret) rémülten menekülni. Másfél-két éves kortól egy darabig abszolút mumus lehet a furcsa ruhás, furcsa szakállas, szemüveges Télapó…

A legtöbb gyerek fél a nem hagyományos arcábrázolástól (maszkoktól, bohócoktól) akkor is, ha nem félelmetes. Olyan gyerek is van, akit a tévében/újságokban alkalmazott szemkitakarás ríkat meg…azt gondolnánk, azért van így, mert a maszknak nincsen szeme, de a bohócnak van!

Pontosítanék: a gyerekek a nem hagyományos ábrázolások megelevenedésétől félnek az esetek többségében. Egy képeskönyvben jól elfér a bohóc – két méterről csodálva a hatalmasra mázolt szemöldök ugrálását azonban bizarr és riasztó lehet ugyanaz. A szemkitakarás pedig csak felnőtt fejjel hétköznapi jelenség: a gyerek még nem tudja értelmezni a számunkra természetes kódokat, az ő számára a fotó egy olyan lényt ábrázol, akinek az arcában szem helyett fekete csík nőtt. Gondoljuk csak el, mennyire megterhelő tud lenni számunkra is, mikor olyan képet vagyunk kénytelen megnézni, amelyen valamilyen születési rendellenesség látható. Ilyenkor a normálistól való eltérés, az ismert séma bizarr átfordulása érthetetlen és ismeretlen képbe az, ami rémisztő.

Talán mi magunk, felnőttek is tartunk ezektől a tárgyaktól, jelenségektől, csak művészi érzékünk/szórakozási igényünk erősebb és elfedi ezt az érzést?

Felnőtt korunkra rengeteg tapasztalatot, gyakorlatot szerzünk a képek világában való tájékozódáshoz. Értjük a szimbólumokat, szét tudjuk választani a vizuális észlelés adta információt attól az érzéssortól, azoktól a gondolatoktól, amiket az bennünk kivált.
Talán mindannyian emlékszünk, milyen megdöbbentő és reálisnak tűnő élmény volt gyermekkorunkban látni, ahogy egy autó „mérgesen néz ránk” az ő lámpaszemeivel. Felnőttként mosolygunk a felismerésen, hogy valóban „mérges” grimasznak tűnik egyik-másik jármű orrán a lámpák és egyéb alkatrészek összerendeződése. Most is „látjuk” a mérges autót, de értjük, hogy az egykori érzés csak bennünk keletkezett műterméke annak a látványnak, amit értelmezni akartunk épp. Zavart most már csak egy-egy nagyon meglepő, feltűnően élettel teliként ábrázolt figura vagy maszk kelt bennünk – s ki-ki temperamentuma és ízlése szerint viszonyul ezekhez a felkavaró élményekhez.

Ennyire igényeljük a kiszámíthatóságot, az általunk megismert sémákat?

A sémák arra valók, hogy a gondolkodási folyamatokat leegyszerűsítsék. Az észlelés, az oktulajdonítás, az egész gondolkodásunk során használunk ilyen sémákat, méghozzá automatikusan. Feltűnővé akkor válnak, mikor épp nem jól működnek: ilyenkor kénytelenek vagyunk átváltani kézi vezérlésre, és megvizsgálni, mi is okozta a zavart.
Az ismerősség élménye pedig biztonságot közvetít. Ha valami ismerős, akkor kiszámítható, kontrollálható is egyben. Nem érhet meglepetés. Ezért az emberiség mindig borzongva figyelte az ismeretlent, és igyekezett ábrázolás és mesék révén „kontrollálhatóvá” tenni a világ kiszámíthatatlannak tűnő részeit.

Mit tehetünk, hogy legyőzzék a gyerekek ezt a félelmet? Ne vigyük cirkuszba és tüntessük el a falról a Velencéből hozott maszkot, családi örökségnek számító busófejet, vagy éppen ellenkezőleg: meg kell szoknia a torz képeknek, tárgyaknak jelenlétét is világunkban?

A legtöbb ilyen félelem magától és nyomtalanul elmúlik – ha nem kényszerül túlzottan hosszan védekezni ellene a lélek. Az aktuális rémület idején fontos megnyugtatni a gyereket. Meg lehet próbálni megismertetni az új jelenséggel: kézbe adni (ha elfogadja) a maszkot, megmutatni, hogy anya, apa hogy simogatják meg az aranyos bohócot, stb. Ha ettől csak még jobban megrémülne, jobb egy időre a fiók mélyére süllyeszteni a vétkes falidíszt, és messziről mulatni a cirkuszi vicceken, mert a sorozatosan, kényszerűen átélt rémület hosszú időre bebetonozhatja (akár állandósuló szorongássá is kinőve magát) az amúgy az éréssel, az észlelés fejlődésével múló riadalmat.