“Ne a gyerek előtt!”

Szögezzük le, mi itthon tényleg ritkán vitatkozunk. Nem jellemző, hogy artikulálatlanul vágunk egymáshoz durva jelzőket, de az sem gyakori, hogy elküldjük egymást oda, a tudjátok hova. (Zoli most üvölti be egyébként, éppen tenisz meccset néz.) Szóval tudjátok…na oda.

Azonban vannak olyan helyek és helyzetek, ahol egyszerűen ránk tör a “túlzott érvelés”, vagyis a veszekedés heve. Ilyen az autóvezetés. Na most, – csak hogy ti is lássátok- , vázolom, hogy is néz ez ki nálunk. Apa, anya elől, kisgyermek értelemszerűen hátul utazik, tegyük fel Balatonra. Még nem értünk ki a kocsiig, de már tudjuk, hogy össze fogunk veszni. Hogy min? Leginkább azon, hogy én milyen rosszul pakolom be a csomagokat, mert Zoli szerint én egy “pakolási analfabéta” vagyok. Levegőt, veszek, számolok: egyet, kettő. Átadom neki, eme nemes feladatot, had bizonyítson, hisz nyilván ebből diplomázott, de minimum doktorált, ha már úgyis egy orvosról beszélünk. Bocsánat csak fogorvos! (Na ezért tuti kinyír).

Szóval, amint megfejti a táskák és IKEA-s zacskók helyes szögben behelyezésének elméletét, képesek vagyunk elindulni. Kedves olvasó, ne örülj előre! Nem jutunk sokáig, épp csak a kapun lépünk ki, eszébe jut, hogy szerinte nem zárta be az ajtót. Visszamegy. Kétszer megrángatja, amitől nekem hidegrázásom van, mert persze, hogy nem maradt nyitva, de ő csak tépi és tépi. Én közben a saját hajam. A gyerek hátul visít, a víz szakad rólam, ő meg rángatja a kilincset. Levegőt veszek, számolok: egy, kettő. Próbálok nem arra gondolni, hogy most tuti megütöm, na nem a szó szoros értelmében (az csak néha jut eszembe).