Nem muszáj normálisnak lenni– Pál Feri atya előadása

Nem lehet a cselekvéssel addig várni, míg minden lelki problémánkból felgyógyulunk. Mi az amit most tehetünk? Szó lesz még a bizalomról és egy szerencsés rablásról.

Mostanában azt a fő kérdéskört járjuk körül, hogyan érhetünk el a felnőtt énünkhöz, amely mindegyikünkben ott van. És az a jó hír, hogy ez sérülten is lehetséges.

Ha megnézzük a katolikus egyház szentjeit, sok sebzettet találunk közöttük, nincs szükség ezt takargatni. Mégis hősökké lettek, és nem azért mintha az egyháznak muszáj lenne bizonyos százalékot szentté avatni. Hanem mert képesek voltak csak a tettre koncentrálni. Gyakran ők egyáltalán nem gyógyultak ki a sebzettségükből. Ez számunkra furcsa, mert mi a lélektan világában pallérozódunk, nem az életszentségben. Arra törekszünk, hogy legyünk minél egészségesebbek, normálisabbak, és ezzel megteremtjük a föltételét annak, hogy minél klasszabb életet éljünk. De régen ez nem így volt – akármilyen sérült voltál, megvolt a lehetőséged arra, hogy nagyszerű életet élj. Mindkettőnek megvan az árnyoldala. Mert a rossz hír az, hogy a legtöbben nem vagyunk szentek. Úgyhogy a bölcsesség azt diktálja, hogy a kettő együtt létezhet – ez a 21. század, nagyon izgalmas korszakot élünk. Érdemes valamennyire gyógyulni, mert a teljesen gyógyulatlan sebeinkből szivárog az élet. Egyre hősiesebb gesztusokra van szükség ahhoz, hogy értékesen éljünk – ezért vannak olyan kevesen szentek, mert nem sok emberbe szorult annyi hősiesség, hogy csurgó vérrel is menjen előre.

De ennek az ellentéte is igaz: hogy nem vesztegethetjük el minden időnket arra, hogy állandóan az orvosi rendelőben ülünk. „Nem muszáj normálisnak lenni. Én ezt minden nap átélem” – mondja Feri atya. Hanem a kettőt együtt kell alkalmazni. Így jutunk el oda, hogy sebzettség vezérelt vagy teljesség vezérelt életet élünk-e. Óriási különbség van aközött, hogy valaki a sebzettségéből ad választ az életre – akkor a séma uralma, hiedelmei őt elborították. És élhetünk úgy, hogy a sebzettségre válaszolunk.

Velem is megtörténhet?

Irvin Yalom amerikai egzisztencialista pszichoterapeuta esete: kliensét kirabolták. Kirántották a kezéből a táskáját, majd később előkerült, kifosztva. Elvát pár napig a pénz foglalkoztatta, aztán maradt a keserű élmény. Ezzel együtt egy illúzió is elveszett: a személyes különlegessége. Mindig egy privilegizált környezetben élt, kívül maradt a kellemetlenségeken, fájdalmas nehézségeken, amikkel az átlagember találkozott. Ám az eset után már nem volt meghitt számára az otthon, riasztót szereltetett föl. Kutyájával sem volt élvezetes többé a séta, állandóan megállt és fülelt, veszélyt sejtve. Elvesztette a jóindulatba vetett hitét. A rablás darabokra törte élete eddigi mázát és brutálisan felerősítette a férje halálát követő érzéseit. Az eszével tudta, hogy férje halott, ám mindennapjait ugyanabban a rutinban élte, mintha nem így lenne.

Az emberekben létezik egy irracionális érzés saját különlegességükre és sebezhetetlenségükre vonatkozóan – ez haláltagadásunk egyik fő módszere.

Ekkor Yalom úgy gondolta, hogy itt az ideje felnyitni a sebet, kitisztítani és hagyni, hogy begyógyuljon. „ Pontosan tudom, mit értesz ezalatt, hogy soha nem gondoltad, hogy veled is megeshet. Nekem is nehéz elfogadnom, hogy az öregedés, a halál, a veszteség velem is meg fognak történni”. A nő szeme könnybe lábadt, a segítő látta, hogy jó nyomon halad. „Ezt már előtte is tudtad persze, de csak az egyik részed tudta, a másik tagadta. Most viszont, hogy meghalt a férjed – már tudod. Most, hogy ellopták a táskád, már tudod, hogy meghalt a férjed. Nincs a kertben, nincs hátul a műhelyben, már csak az emlékeidben”. Elva elkezdett zokogni – azelőt még sohasem sírt. Yalom tekintete a táskára tévedt: ugyanazt az elnyűtt darabot hordta amit egykor elloptak tőle. „A balszerencse egy dolog – mondta – de azt csak magadnak köszönheted, hogy egy ekkora valamit cipelsz magaddal”. Elva, válaszul felhívta a figyelmét agyontömött zsebeire, meg a rendetlenségre az asztalán. Ugye, ha érzelmileg rosszul érzi magát valaki, egyből támad. A táskáját pedig csak közepes méretűnek mondta. Yalom erre kipakoltatta vele a tartalmát és együtt megvitattak minden darabot.

A legbiztonságosabb, ha bízunk

Először 3 üres kutyagumis zacskó került elő. „Látom szüksége van két plusz darabra, vészhelyzet esetén” – kuncogott az orvos. A továbbiakban Elva elismerte, hogy 3 csomag papírzsebkendő, 12 toll és 3 ceruza valóban sok, de ragaszkodott a 2 parfümhöz és 3 hajkeféhez. És csak legyintett, amikor Yalom érdeklődött, miért van szüksége egy nagy zseblámpára, egy terjedelmes jegyzettömbre és egy csomó fényképre. Vitáztak kicsit, előkerült némi kötszer, egy tűzőgép és egy fél Stephen King regény is – azért csak fél, mert amit elolvasott belőle, azokat az oldalakat kitépte, mondván, hogy már nincs rájuk szükség. Miután végeztek, kedvesen néztek egymásra, meghitt pillanat volt, ilyet még egyetlen beteg sem tett – mindent megmutatott, ami a táskájában volt. A táska egyszerre volt az elzárkózás és a meghitt közelség eszköze, ami eloszlatta félelmeit. Ez volt az átalakulás órája. A meghitt közelség – nevezzük szeretetnek – fölszabadító érzés. Ebben az egy órában a „mindenkitől elhagyatva” helyzetből a bizalom vállalásának pozíciójába érkezett. Igazi életre kelt és megbizonyosodott róla, hogy ismét képes az emberi közelségre. „Azt hiszem ez volt életem legjobb órája” – írja a segítő.

Van egy pont ahol a biztonságra való törekvésünk ellenségünkké válik és olyan módon korlátozza be a lehetőségeinket, hogy szinte már alig élünk. Ezen a ponton a legbiztonságosabb, ha bízunk. Akkor is ha az emberi élet nagyon törékeny és sebezhető. De csak így tudunk szabadon létezni…

A válasz

A sebezhetőség sémában, amibe az előző alkalommal fogtunk bele, van egy fontos realitás: hogy tényleg meg fogunk halni. Akkor hogyan érezzük magunkat viszonylag szabadon, ha egyszer tényleg bármikor bármi megtörténhet? Van-e Gondviselés? Az utóbbi kérdés felesleges. Mert a válasz csakis tettekben mérhető. Úgy, hogy ha elkezdünk halálra szánt emberekért cselekedni – ha lehet, kicsit meghosszabítani az életüket. Ha beteg embereket megpróbálunk a magunk módján gyógyítani. „Mi tudom én, van- e Gondviselés, de gyere, nálam van egy tányér leves”. És így, minél inkább szembemegyek a saját félelmemmel, hogy sebezhető vagyok, megbetegedhetem, és minél jobban cselekvésben, konkrétan adok választ – annál kevésbé fogja az életem megakadályozni, beszűkíteni az, hogy meg fogok halni. És nem egyszerűen élni akarunk már, hanem igazi lendületbe jövünk.