Pécsi Rita: Honnan várhatjuk a békességet?
Az Új Ember katolikus hetilapban Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, pedagógiai szakértő „Életre nevelő” címmel havonta jelentkező rovatot indított. Az adventi készület, az apró örömök nyelve áll e havi írásának középpontjában.
Honnan várhatjuk a békességet? Lázasan keressük ennek a kérdésnek a kulcsát, s nem csak az adventi időkben. És honnan lesz lendületünk az újrakezdés nagy iramához? Karácsonykor megajándékozzuk egymást (és magunkat) a legkülönbözőbb dolgokkal, amelyektől azt reméljük, hogy meghitt békességet adnak. Meg is ígérik ezt nekünk. Csilingelő zeneszóval, gyertyafénnyel, illatokkal, minden elképzelhető igényt kielégítő bőség látszatával. Ám alig múlik el a nagy nap, és megint úgy érezzük, mintha máris hiányozna valami!
Aztán az újév közeledtével szép elhatározások fogalmazódnak meg bennünk, de fájdalmasan szembesülünk azzal, hogy a tavalyi elhatározásaink is éppen ilyenek voltak, így tehát semmi értelme sincs a fogadkozásnak. Ám kár lenne ezt a belső megújulást váró hajtóerőt elnémítani. A békességet a személyiség „elrejtettsége”, tehát a bizalommal teljes személyes elfogadottság adja, a lendületet pedig az a vágy, amelynek beteljesülése a belátható jövőben erőfeszítéssel elérhető.
Az „elrejtettség”, az átölelés fészekmelege emberi alapszükséglet. Feltétel nélküli szeretetre vágyunk. A felnőtt is megsínyli ennek hiányát, de gyermekeinknek ez egyenesen létszükségletük. Nagyon nagy a baj ott, ahol megéri egy újságban közzétenni a következő hirdetést: „Kreatív szilveszteri hálózsákos buli gyerekeknek! Lampion, arcfestés, nonstop zene és tánc, mesevideók, csoki, szökőkút, szendvicsgyár és gyerekbólé!”
Idegenségről, hideg, személytelen világról árulkodnak ezek a szavak. És a biztos üzletről. De tényleg ez volna a gyerekek igénye? Egy beszédes életpélda szerint aligha! Böjte Csaba meséli: „Három gyermekünk is volt egy családból, ahol az apuka és az anyuka egy garázsban élt. Hajléktalanok voltak, teljesen lecsúszott egzisztenciák, ezért nem erőst akartam hazaengedni a gyerekeket a vakációra, de ők nagyon kérleltek. Gondoltam, akkor elviszem, és este visszahozom őket. Délután mentem értük, már félhomály volt. A garázsba nem volt bevezetve a villany, két nagy vasajtó, középen szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva. A plafonon kicsapódott a lehelet, és vízcseppek formájában hullt a hideg betonra… Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődtek volna. Hideg volt és sötét. Az apuka állt az ágy mellett, gyűrögette a kalapját, az anyuka nyakában pedig ott csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy »gyerekek, gyertek, megyünk vissza Dévára«. Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: »Pap bácsi, nem ünnepelhetnénk inkább itthon, anyukámékkal?« Éreztem, hogy megáll bennem valami. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpuszild, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka, és semmi más. Akkor azt gondoltam, ha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom.”
A család ölelése, a személyes „átéltség” a legfontosabb. Ha ezt adjuk és kapjuk, akkor békességet adunk és kapunk.
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2017. november 26-i számában jelent meg.
(Fotó: Lambert Attila)
