Rettegek a saját gyerekemtől

Kriszta problémamentes várandósság után egészséges kislánynak adott életet. A család, a rokonok örültek, Kriszta férjével madarat lehetett fogatni. Ám a kismamában már hosszú ideje munkált egy érzés, ami a kis Gerda születése után elviselhetetlenné vált: az iszonyú félelem saját gyermekétől. Csak évekkel később derült ki, mi állt ennek a megmagyarázhatatlan rettegésnek a hátterében. Egy eltemetett emlék Kriszta gyerekkorából…

Kriszta már a kilenc hónap alatt érezte, hogy valami nincs rendben. Amint a kislány megfogant, fura álmok kezdték gyötörni a kismamát, amelyben tehetetlennek érezte magát, nem tudott megmozdulni, sem segítségért kiáltani.  A fiatal nő kezdetben nem vette komolyan az álmokat, ám ahogy közeledett a szülés ideje, úgy vált napközben is mind nehezebbé mosolygós, nyugodt kismamának tűnni. Kriszta fejében megmagyarázhatatlan módon elkezdett valami baljós érzés eluralkodni, főleg, akkor, amikor a nőgyógyásznál rutinszerűen ellenőrizték, minden rendben van-e a babával. Ilyenkor némán, remegve várta, hogy túlessen a vizsgálaton, ami számára az orvos figyelmessége és óvatossága ellenére  összekapcsolódott egy elmondhatatlan, mocskos és minden képzeletet felülmúló rettegéssel.

Gerda születése csak még rosszabbá tette a helyzetet: a fiatal anyuka igyekezett ugyan eljátszani, hogy élvezi az anyaságot, de belül azt érezte, nem képes együtt lenni a kislányával. Időközben a férjével való intim együttléteik is egyre ritkultak, Kriszta pedig döbbenten fedezte fel magában az egyre erősödő harag érzését is, ha a férje közeledni próbált. Eközben hatalmas lelkiismeretfurdalása volt: rossz anyának érezte magát, hiszen, ha a gyerek felsírt, enni kért, vagy megnyugtatásra vágyott, Kriszta úgy érezte, ő úgysem képes arra, hogy segítsen rajta, megnyugtassa. Amikor csak lehetett, áthívta édesanyját vagy anyósát, később babysittert fogadott, s munkába menekült, ezzel indokolva, miért nem tud több időt tölteni a kislánnyal, aki akkorra már nagyon sírós, nyugtalan, szorongó babává vált.

Végül egy évvel Gerda születése után Kriszta egyik barátnője kérdezett rá, mi a baj. Kriszta tagadott, végül elárulta: retteg attól, hogy a gyereknek szüksége van rá, hogy tőle várja a szeretetet és a megnyugtatást, amikor ő alkalmatlan az anyaságra és rossz ember… A barátnő nem hagyta annyiban a dolgot, elküldte Krisztát egy pszichológushoz, akihez a fiatal anyuka három évig járt terápiába. Itt derült fény arra, hogy Krisztát gyerekkorában hosszú ideig abuzálta idősebb unokatestvére. A tünetek egyértelműen arra a zavarra utaltak, amit úgy hívnak: posztpartum posztraumás stressz zavar (ppPTSD), ami egyáltalán nem azonos a szülés utáni depresszióval, még ha sok tünet meg is egyezik.

A ppPTSD tünetei

Szülés után minden nő érzékenyebb, hiszen az újszülött igényeinek napi 24 órában történő kielégítése, a hormonális változások, a kevés alvás, illetve a tökéletesen új helyzet hatalmas kihívást jelentenek számukra. Hangulatingadozás szinte minden anyánál előfordul, de az esetek többségében ez a normál határértékeken belül mozog.

Sok kismama azonban ennél jóval komolyabb pszichtikus zavarokat él át, s noha a megszokott felosztás mindössze három kategóriába sorolja az ilyen jellegű szülés utáni (posztpartum) elváltozásokat (baby blues, depresszió, pszichózis), a pszichés zavarok köre ennél jóval szélesebb. Ide tartozik a nagyon keveset vizsgált, ám a szülés utáni depresszióval azonos (egyes kutatások szerint magasabb) arányban előforduló ppPTSD.Traumatikus szülésről akkor szoktunk beszélni, ha valami komplikáció történik, ami komoly megrázkódtatást jelent az anyának (pl. koraszülés, beteg gyermek születése, halvaszülés, sürgősségi császármetszés, stb.) Ám sok esetben egy külső szemlélő számára teljesen normális szülés is válhat traumatikussá.

Sok nőnek már az hatalmas szorongást okoz, hogy a szülés fájni fog, esetleg ő vagy gyermeke élete veszélybe kerülhet. Jellemző a kontrollvesztéstől való félelem, amikor a vajúdó anya azt érzi: nincs visszaút, nem tud semmit tenni, muszáj végigcsinálni a szülést. Ilyen érzések mellett pedig a legkönnyebb szülés is traumatikussá válhat, és az arra érzékeny nők esetében hozzájárulhat a ppPTSD kialakulásához.

Jellemzőek az úgynevezett intrúziók, más néven tudatbetörések, amelyek rémálmok és nappali „flashback”-ek formájában egyaránt előfordulhatnak. Megjelenik az elkerülés tünete: az anya nem beszél sem a terhességről, sem a szülésről, kérdésre elzárkózik, vagy másra tereli a szót, de az is gyakran előfordul, hogy amnéziássá válik és csak részlegesen, vagy egyáltalán nem tudja felidézni a szülést. A ppPTSD-ben szenvedő anyák nemi élete gyakran minimalizálódik, vagy megszűnik, mert attól tartanak, hogy újra teherbe esnek. Érzelmileg nem tudnak közel kerülni kisbabájukhoz, a legsúlyosabb esetekben pedig maga a baba válik a kiváltó okká (trigger), ami miatt az anya „kénytelen” emlékezni a várandósságára és a szülésére, s ilyenkor az anya mindent megtesz, hogy ne kelljen a baba közelében lennie, ami nagyon súlyos következményekkel járhat a gyermek személyiségének kialakulását illetően. Jellemző lehet még az indokolatlan harag, a súlyosan alacsony önértékelés, a fizikai fájdalmak is, illetve az olyan érzés, mintha az illető kívülről, a testéből kilépve szemlélné önmagát (ez a szülés alatt is jellemző). Ez utóbbi jelenséget nevezzük disszociációnak, ami egyfajta védekezés a szörnyű emlékek ellen.

A szexuális trauma, mint kockázati tényező

Bár a szorongásra való hajlam, az anya korábbi pszichiátriai zavarai, vagy a társas támogatottság hiánya mind hozzájárulhatnak a ppPTSD kialakulásához, a legegyértelműbb kiváltó ok a szexuális abúzus. Azoknál a nőknél, akiket akár gyermekkorban, akár később nemi abúzus ért, a várandósság, a vajúdás és a szülés aktiválja azokat az érzéseket, amelyeket a trauma során éreztek. A vajúdás során elhangzó olyan mondatok, mint a „Bírja ki még egy kicsit, már nem tart sokáig”, „Ne kiabáljon, mindjárt túlvan rajta”, vagy maga az a helyzet, hogy idegen férfiak fémes eszközökkel vizsgálják a kismamát, betörnek az intim zónájába, mind hasonlítanak az egykor átélt szörnyűségekre. A baba születésének fájdalma felidézheti az erőszak során érzett fájdalmat. Ezek a triggernek számító események továbbra is csak érzeteket, felvillanó fura képeket indukálnak az anyában, amelyeket ő egyedül nem fog tudni értelmezni (és nem is akar, hiszen nem véletlenül vált le az emlék tudatos memóriájáról, és került a süllyesztőbe annak idején).

Következmények

Emlékbetörések, szorongás, indokolatlan harag, félelem, rettegés a gyerektől… mindezek nagyon komoly következményekkel járnak mind az anyára, mind a gyermekre nézve. Mivel az anya érzi, hogy valami nincs rendben vele, hatalmas önvád alakul ki benne, hiszen a környezete és ő maga is azt várná, hogy a gyermekáldás minden percét élete legszebb időszakaként élje át. A „fura” gondolatok és bevillanó képek, érzetek miatt amúgy is visszahúzódóvá váló anya az önvád miatt még jobban magába zárkózik, tökéletesen egyedül maradva az őt kínzó tünetekkel.

Ami az anya-gyermek kapcsolatot illeti, a legjellemzőbb következmény a bizonytalan kötődés. Az anya elkerülő magatartással védekezik a betörő emlékképek és érzetek ellen, aminek következtében nem tud kialakulni az egészséges kapcsolat közte és babája között, nem megfelelően reagál a gyerek szükségleteire, így szinte lehetetlenné válnak a kötődés, a bizalom, a biztonság kialakulásának esélyei.

Mivel a ppPTSD hátterében nagyon gyakran súlyos és feldolgozatlan trauma áll, az anyák rendszeresen átélnek ún. spontán tudatállapot-módosulásokat, amik a kisbaba számára ijesztőek, hiszen egyrészt kiszámíthatatlanok, másrészt összezavaróak, nem értelmezhetők (pl. az anya mosolyog, miközben a kisbaba kétségbeesetten sír, vagy dühös, miközben nincs semmi ok rá). Az értelmezhetetlen viselkedés és arckifejezések kapcsán a kisbaba épp azt éli át, mint a bántalmazott gyerekekek: az anya egyszerre válik a félelmet keltő és biztonságot nyújtó személlyé, akihez nem lehet alkalmazkodni, akinél nem lehet kiszámítani a kiszámíthatatlant.

A legszélsőségesebb eset az, amikor a gyermek testesíti meg az anya számára a félelem forrását. Ettől a gyerek szélsőségesen szorongóvá válik, s minden módon igyekszik felhívni magára a figyelmet, segélykiáltásait azonban épp az nem hallja meg, akinek kellene: az anya látva a gyermek szorongását és félelmét, valamint azt a törekvését, hogy nála keressen biztonságot, még jobban félni kezd tőle, s egy idő után a gyerekben az a képzet alakul ki, hogy ő félelmetes és ijesztő, aki rettegésben tartja a saját édesanyját.

A ppPTSD jóval gyakoribb, mint azt feltételeznénk, de épp a hozzá kapcsolódó traumák, a szégyenérzet, az önvád, vagy az amnézia miatt nagyon ritkán kerülnek felszínre. Sokszor maguk a szakemberek sem ismerik fel a tüneteket, vagy egyszerűen összekeverik azokat a szülés utáni depresszió tüneteivel. Így azonban a mélyben húzódó tragédiák feltáratlanok maradnak, s az anyák öntudatlanul, magányosan és kétségbeesve adják tovább sérült gyermekkori énjükből fakadó érzéseiket gyermekeiknek.

Szerencsére azoknál a nőknél, akik mégis mernek segítséget kérni, vagy ahol egy figyelmes családtag vagy barát felismeri a veszélyt, jó eséllyel tudnak gyógyulni elsősorban a hosszabb terápiák, főleg az ún. integratív pszichoterápia által. Gyógyulásuk nem csak önmagukra van jótékony hatással, de gyermekeikkel és házastársukkal való kapcsolatukra is. És bár az abúzus sebei soha nem tűnnek el, a beforradásukért mégis sokat és hatékonyan lehet tenni.