Sokgyerekes családok – elvész a figyelem?

Egynél jobb a kettő, kettőnél a három, háromnál a négy. Ilyen egyszerű matekkal magyarázta meg egy ismerősöm, miért vállaltak négy gyermeket. De mégis mi a jó a nagycsaládban?

Kopott, kinőtt ruhák, esetenként nélkülözés, ócska játékok, kevésbé jó iskola, kevesebb szülői támogatás – ezek azok a klisék, amelyeket sokan gondolnak egy nagycsaládban nevelkedett emberről. Ezekben sok igazság van, mindenesetre egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy kettő vagy több testvér mellett felnövő gyermek szembesül hasonlókkal.

A gyermekkor megítélése a korral természetesen változik. Talán egyetlen nagycsaládban felnőtt gyerek számára sem ismeretlen az érzés, amikor a nehezen megszerzett narancsot nem egymaga tömhette be a szájába, hanem annyi felé kellett osztani, ahányan voltak. El kellett viselni a pecsétes kötött pulcsi megöröklését, a lényegében közös játékokat, no meg azt, amikor a szomszéd gyerek vagy az osztálytárs kezében megláttuk azt a dolgot, amiért magunk is küzdöttünk, persze hiába.

A kamaszok érzékenyek erre, ám felnőve olyan előnyök jönnek elő, amelyekre nem is gondoltunk. Nem véletlen, hogy pszichológusok egyöntetű véleménye szerint a testvérkapcsolatok a legszorosabb, már-már mítikus köteléket jelentenek. Olyan kapcsolatot, amely nem helyettesíthető, nem pótolható semmilyen más kapcsolati formával.

Felnőttkorban – persze kivételekkel – a valaha nagyon szoros, majd fiatalkorban sokszor lazuló – a testvéri kötelékek általában megerősödnek, újraértelmeződnek.

Nem vitás, hogy több gyermeket nevelni komoly felkészültséget igényel. Precíz szervezés, határozottság, magabiztosság kell ahhoz, hogy klappoljanak a mindennapok. Szülői törődésből – tetszik vagy nem – kevesebb fog jutni nagycsaládban még akkor is, ha a szülők kifejezetten törekszenek erre.

Ellenben testvériből több. A nagyobbak nevelgetik a kicsiket, szinte újszülött koruktól közösségbe szocializálódnak, aminnek az az eredménye, hogy könnyebben teremtenek kapcsolatot, általában nyitottabbak, nagyobb bizalmuk van más emberek felé, és nem ragaszkodnak kórosan a szüleikhez.

A nagycsaládokban a figyelem nem vész el, egyszerűen más formában kapják meg a gyerekek és a szülők is. Egy a lapunknak korábban interjút adó tizenkét gyermekes apuka (“Nem vagyok gyerekgyáros” – Interjú az egyetlen 12 gyermekes bankvezérrel) arra is felhívta a figyelmet: ma hajlamos mindenki agyonfoglalkozni és agyonfoglalkoztatni a gyerekét, de ez szerinte nem jó. Hozzátette, gyermekei foglalkoznak egymással is eleget, szociálisan érzékenyek, nagyon nyitottak lesznek. „Egy gyerek, aki azt látja, minden az övé, mindenki vele foglalkozik, nagyon meg fog lepődni, amikor rájön, a világ nem ilyen. Amit mi nem tudunk időben rájuk fordítani, azt egymástól megkapják.”