A szülők 3 leggyakoribb jószándékú hibája

Bár nincs egyfajta helyes útja a gyereknevelésnek, néhány hiedelemről nyugodtan mondhatjuk, hogy tévhit. Mindegyik érthető, jó szándékú gondolatból indul, de épp az ellenkezőjét érjük el vele.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
szülő
2017. október 23. Dívány
Hogy mit gondolunk arról, hogyan érdemes, hasznos nevelni a gyerekeket, idővel változik, és persze egy-egy időszakon belül sem egységes sem a szakemberek, sem a szülők véleménye. Elbizakodottság lenne azt állítani, hogy most már tudunk mindent. Sőt, borítékolható, hogy tíz-húsz év múlva lesz, amin szörnyülködünk majd abból, amiket ma általánosan elfogadunk. Ráadásul, már csak azért sincs tuti recept a nevelésre, mert a gyerekek, a családok és a közeg, amiben alkalmazkodnia kell a csemetének, meglehetősen sokféle lehet.

Ne felejtsük el, hogy a nevelés kultúra-függő: ami az egyik közegben helyes stratégia, az a másikban totális zűrzavarhoz vezethet. Szóval nincs, és nem is lesz egyetlen követendő útja a gyereknevelésnek. De elterjedt nézetek lesznek, köztük olyanok is, amik azért biztosan problémásak.

Előfordul, hogy elterjed egy-egy hiedelem, ám logikailag nem állja meg a helyét, mert egész egyszerűen nem úgy működünk, nem úgy áll össze az emberi lélek. Ezeket érdemes kritikusan szemlélni.

Különleges vagy, te vagy a legjobb!

Egyszer csak rájöttek a pszichológusok, pedagógusok, és elfogadták a szülők is, hogy a gyereket nem azzal motiváljuk, és nem attól lesz egészséges, ha lenyomjuk, megalázzuk, és földbe döngöljük, hanem ha szeretjük, dicsérjük, emeljük. Idáig rendben, ám ennek kifejezetten káros módja, ha nyíltan vagy burkoltan azt akarjuk elhitetni vele, hogy különleges, jobb az átlagnál, rejtett képességei vannak, amik csak arra várnak, hogy teret kapjanak.

Odáig még védhető is lenne, hogy tényleg különleges a gyerek, hiszen minden gyerek az. Csakhogy jellemzően nem úgy hangzik ez el, hogy „te is különleges vagy a magad egyediségében, akárcsak mások”, hanem hogy a többiekhez képest. A jó szándékú szülő csak önbizalmat szeretne önteni a gyerekbe, de olyasmit tanít neki, ami alaposan meg fogja zavarni a környezetével való kapcsolatát, hiszen, ha elhiszi, amit a szülő mondott, mindenki másnál jobbnak fogja tartani magát, a többieket le fogja értékelni, így empátián és tiszteleten alapuló kölcsönös kapcsolatra sem lesz képes.

Ugyanakkor hatalmas terhet teszünk a vállára, mert amikor először jönnek a visszajelzések, mi szerint sok mindenben igenis átlagos (mint mindenki), vagy ne adj’ Isten az alatti, úgy fogja megélni, mintha az valami tragédia lenne. Tehát a dicséret elvárássá, saját maga felé támasztott elvárássá alakul, ha pedig nem tudja teljesíteni, szégyen jut osztályrészéül. Azaz éppen az ellenkezőjét érjük el, mint amit szerettünk volna.

Ne vigasztald, anyám asszony katonája lesz!

Odáig jogos a felvetés, hogy valóban vannak szülők, akik túlreagálják a gyermek minden kis hangadását, ha egy kicsit sír, a vigasztalás módjából azt szűrheti le a gyerek, hogy valami nagy baj van.

 

A cikk itt folytatódik.