Táboros tanulságok
Közeledik a nyár és ezzel együtt a gyerekes (többnyire dolgozó) szülők dilemmája: mi legyen a szünidőben a porontyokkal? Érthető módon mindannyian szeretnénk biztonságos, érdekes – sőt: ha lehet, akkor lelkileg-szellemileg építő – környezetben tudni gyermekeinket.
Szerencsés esetben egy-egy nagymamás hét vagy közös utazás is tarkítja a nyarat. Na de még így is mindig bőven marad az “elosztandóból”!
Ekkor borulhat ránk a tábori kínálatok kavalkádja – persze csak elméletben. Mert a gyakorlatban számos tényező befolyásolja ezt: elsőként rögtön az anyagiak, hiszen egy átlagos magyar család aligha engedheti meg magának a többhetes táborozás költségeit.
“Gyertek értem!”
Hogy mikor érdemes először elengedni a csemetéket, arra nincs általános recept. Amikor a legnagyobb fiamék hétévesen egyhetes erdei táborba készültek, akkor hosszú vívódás után nemet mondtunk. Peti ugyanis ekkor még elég önállótlan, bizonytalan és szétszórt volt, és nem akartuk, hogy egy esetleges kudarc egy életre kedvét szegje. Mindenkinek azt ajánlom tehát, hogy ezekben a helyzetekben ne a külső elvárásoknak engedve döntsön, hanem a saját gyermekét ismerve. (A két kisebbik fiamat például már gond nélkül el mertem engedni ugyanebben a korban.)
Úgy tűnik, jót tett a néhány év kihagyás, mert Peti később gond nélkül vette az akadályokat az erdei táborokban vagy a kirándulásokon. Egy esetet kivéve… Ötödik osztály környékén adódott egy hirtelen lehetőség: egy másik iskolában valaki visszamondott egy egyhetes ausztriai utat, és felajánlották nekünk, hogy Peti menjen el helyette. Kiváló nyelvgyakorlási lehetőség – már csomagoltunk is! Nagy hiba volt. Ő kézzel-lábbal tiltakozott ellene, de ezúttal nem figyeltünk rá. (“Nem tudod te még, milyen jó lesz!”) Túl hirtelen, különösebb “rákészülés” nélkül csöppent egy nagy változást hozó helyzetbe: külföldön mégiscsak minden másképp működik; ráadásul teljesen ismeretlen tanárok, diákok között találta magát. Életében először (és utoljára) folyton SMS-ekkel bombázott minket: “Gyertek értem!” “Vigyetek haza!” “Ha nem jöttök, elszököm!”
A család – beleértve a nagyszülőket is – teljesen tanácstalan volt. Nem szabad érte menni, bele kell rázódnia, ki fogja bírni! – mondogattuk egymásnak. SMS-ekben végig tartottam benne a lelket, beszéltem a kísérő tanárokkal, és ők is azt kérték, hogy ne menjünk. Peti tényleg kibírta, de hosszú ideig semmilyen táborról és utazásról nem akart hallani. Utólag azt mondom, talán ez volt az egyetlen eset, amikor mégis inkább a szívünkre kellett volna hallgatnunk.
Gyakorlott táboroztatók persze sokszor elmondják: soha ne mozduljunk az első sírásra. Főleg kislányok esetében gyakori, hogy összevesznek egymással, s ettől azonnal mély lelki válságba kerülnek. Könnyek között üzenik hát anyunak: „Azonnal gyere értem, nem bírom tovább!” A szülők erre nyomban autóba pattannak, és száguldanak a gyermekért, aki – miután időközben kibékült a barátnőivel – vidáman nevetgélve fogadja őket, és csodálkozva tátja el a száját: “Hát, ti hogy kerültök ide?” Egy biztos: ha komolyabb gond van, a táborvezetők szólni fognak nekünk.
Hová, kikkel?
Nálunk kifejezetten bevált a testvérek közös táboroztatása – persze a fiaim eleve jól ismerik egymás baráti körét, így nem okozott gondot a kisebb vagy nagyobb tesók jövetele. Középső fiam, Tomi is elvitte magával egyszer a két évvel fiatalabb Danit. A tanárok utólag elmondták: sose gondolták volna, hogy valaki fiú létére így gondját tudja viselni az öccsének. Tomi fél szeme ugyanis mindig Danin volt: “Hoztad az esőkabátot?” “Ne vegyél több fagyit!” “A koszos zoknit a zacskóba tedd!”
A cikket ide kattintva tudod továbbolvasni.
