Te ki helyett vagy felelős?

Vannak nagyon meredek történetek – és van, hogy ezek valamelyike velünk esik meg. Senki sem akar áldozat lenni egy erőszakos családban – mégis sokan lesznek azok. Anitát kamaszkora óta verte az apja. Kétszer megszökött a családjától, de újra meg újra visszatért, remélve, hogy az apja képes lesz tisztelettel bánni vele és édesanyjával. Mikor már többedszerre fosztották ki és fenyegették meg, végleg eljött otthonról.

Az ilyen történetek megállásra késztetnek. A családunk megbecsülésére, ha szerencsénkre távol lehetünk az ilyesmitől, talán segítségre is, ha a környezetünkben tapasztalunk hasonlót. De arra is, hogy ránézzünk, mennyire általános a társadalmunkban még mindig az áldozathibáztatás.

Anita végül otthagyta a bántó közeget – és nagyon jól tette. “Persze mindez jár negatív dolgokkal, mert sokan megvetik az olyan embereket, mint én, de nem hinném, hogy rossz ember bárki, aki kitör egy olyan közegből, ahol elnyomják és bántják” – írja. Hogy is van ez? Miért vetjük meg azt, aki csak áldozat volt?

Valószínűleg azért, mert könnyebb. Jóval könnyebb, mint átérezni, beleállni. Ha hibás, akkor már nem kell foglalkoznom vele. Akkor ez csak az ő felelőssége, nem a környezetéé, nem a társadalomé.

Furcsa dolog ez a felelősség a mi kultúránkban. A természeti népeknél egész másképp működik. A gyereknek születésétől fogva felelőssége van önmagáért. Nem rángatják el a tűz mellől, ha odamászik, mert hisznek benne, hogy nem égeti meg magát. Hisznek benne, hogy már a babát is vitális erők mozgatják, amelyek meg tudják óvni. Ha valaki véletlenül balesetet okoz a másiknak, nem hibáztatják egyiküket sem. Miért akarnának ártani egymásnak? Miért lenne gonosz, aki árt, miért lenne gyenge, ostoba, aki megsérül?

Mi ettől nagyon messze kerültünk. A gyerekért a szülő a felelős, és megesik, hogy sosem kerül vissza hozzá a saját felelőssége. Sem akkor, amikor hivatást és párt választ, sem akkor, amikor a gyerekeit nevelni kezdi. Sem akkor, amikor a frusztrációit a családján vezeti le. Vagy amikor olyat szenved el, amit senki sem érdemel.

Lehet ebből “felébredni”. A cikk Anitája is felébredt, és menteni kezdte az életét. Menteni akarta az édesanyjáét is – de ezt minden jószándéka mellett sem tudta végigvinni. “Akkor úgy volt, anyám elköltözik velem, de nem tette, mert szereti, így én is maradtam, hátha meggondolja magát. Rá pár hétre arra keltem, hogy apám ordítozik, áll az ágyon és rugdossa anyámat. Hívtam a rendőrséget, nem jöttek ki. Én közben megint egy nagyobb konyhakéshez folyamodtam, hogy elüldözzem a közeléből. Anyám akkor már mondta, hogy pakoljak, menjek, utánam jön. Két órát ültem a hidegben, télen, a megállóban, és vártam. Nem jött, csak hívott, hogy menjek haza, kibékültek.”

Meddig kell elmennünk valakiért, aki már elfelejtette a maga felelősségét? Meddig mehetünk el, míg el nem felejtjük mi is a magunkét? Hol van bennünk az a vitalitás, amely megmondja, meddig terjed a másik egészséges védelme? Azt hiszem, ennek a fiatal nőnek sikerült megtalálnia azt a határt. Elment az édesanyjáért, ameddig mehetett. Ha tovább megy, saját magát veszti el. Telik az idő, és talán elfelejti, hogy úgy nem lehet élni. Nincs joga egy embernek terrorizálni egy másikat. Nincs joga odáig alázni, hogy képtelen legyen már emelt fővel járni.

Nincs joga elvenni tőle a saját sorsát.

(Képek: Pinterest)