A végtelenbe és tovább – az „Utazók” című filmről pszichológusszemmel
Bár életünket nem vethetjük le és fel kényünkre-kedvünkre, mint valami elnyűtt kabátot, de azért valljuk be, időnként elfog minket a vágy, hogy kilépjünk a megszokott kereteink, korlátaink közül, hogy valami merőben mást, újszerűt, a mindennapi rutin szöges ellentétét csináljuk. Sőt, néha szeretnénk mindent újrakezdeni, a legelejéről vagy majdnem onnan, tiszta lappal, ám ha lehet, akkor a mostani bölcsességünkkel felvértezve, mert akkor talán másképp alakulnának a dolgaink.
No igen, a kéne meg a volna, a két elbájoló, kételykirobbantó szavunk. Mi lenne, ha szó szerint fényévekre kerülnénk a mostani életünk folyásától, a világtól, amit már oly jól ismerünk?
A történet
Történetünk, az „Utazók” című film hősei hétköznapi emberek, akik valami egészen rendkívüli dologra vállalkoztak. Egyenesen fejest ugrottak az ismeretlenbe azért, hogy a szó szoros értelmében kezdjék újra az életüket. Egy teljesen új világba tartanak 5000 másik emberrel együtt az Avalon nevű űrhajón, és az út 120 évig tart. Annak érdekében, hogy az utasok túléljék ezt az intergalaktikus űrutazást, minden egyes ember egy speciális ágykamrában fekszik hibernált állapotban, így a testük egyáltalán nem öregszik, és olyan, mintha csak elszundítottak volna. Jelen esetben a szunyókálás azonban több mint egy évszázadig elhúzódik. Az eredeti tervek szerint az űrhajó robotpilótával üzemel, és az utasokat csak négy hónappal a célba érés előtt ébreszti fel a rendszer, ám az ilyen kalandoknak éppen az a lényege, hogy mindig váratlan fordulat következik be.
Jim (Chris Pratt) egyszer csak ébren találja magát ezen az ultramodern, ám tökéletesen néma és üres monstrumon. Izgatottan várja, mikor bukkannak fel a társai, hogy megkezdjék utuk következő szakaszát, ám mindhiába, mert önmagán kívül egyetlen éber lélekkel sem találkozik. Rá kell jönnie, hogy porszem került a gépezetbe, és 90 évvel a tervezett időpont előtt sikerült felébrednie. Nem kellenek hozzá különösebben magas szintű matematikai képességek, hogy Jim ráébredjen, halálra van ítélve: így soha nem fog megérkezni az új világba, és élete hátralevő részét az űrben, egy acélmonstrum csillogó-villogó, zárt belsejében, magányosan fogja eltölteni.
Kezdeti reményvesztett állapotából az android-robot bártender Arthur (Michael Sheen) billenti ki, aki a pillanat megragadására ösztökéli Jimet. A férfi minden tőle telhetőt megtesz, mindeközben kiismeri az egész űrhajót, különösen annak egyik alvó utasát, Aurorát (Jennifer Lawrence). Jim egy éven keresztül őrlődik egyedül, míg végül rászánja magát, és engedve a pillanatnyi önzésnek, felébreszti a nőt. Kétségbeesett idők kétségbeesett tettekre sarkallnak, tartja a régi mondás. Aurora azt hiszi, ő is egy meghibásodás következtében ébredt fel.
Önzés vagy szeretet?
Kezdetét veszi hát a két ember nem mindennapi kalandja, amely sok kérdést felvethet bennünk. Az ember társas lény, és a kiközösítettség érzése, valamint a társaktól való elszigetelődés negatívan befolyásolja mind az egészségünket, mind pedig a hangulati állapotunkat, és korai halálhoz is vezethet. De volt-e joga Jimnek ilyen módon meghatározni, és ha úgy tetszik, elvenni egy másik ember életét? Morális kérdés egy olyan témáról, amely több mint valószínű, soha nem fog megtörténni jelen sorok egyetlen olvasójával sem. Mégis szeretünk eltöprengeni az ilyen és ehhez hasonló kérdéseken, kényelmes ezekről vitázni, hiszen kellő mértékben távolinak, elképzelhetetlennek tűnik a szituáció, nem rólunk szól, így bátran véleményt nyilváníthatunk. Valójában azonban igencsak húsba vágó kérdéseket boncolgat a film, hiszen a párkapcsolatokban élők zöme szembesül a kínzó kétellyel: ellentétes érdekek esetén kinek a vágyait vegyük figyelembe, ráerőltethetjük-e a másikra az akaratunkat, manipulálhatjuk-e a másikat a céljaink elérése érdekében, kisajátíthatjuk-e a másik embert? Lehet-e egyensúlyba hozni két embert?
