Családháló

Kezdőoldal Egészség és lélek Veszteségeink listája

Veszteségeink listája

Hogy mit élünk meg veszteségként? Mindenki mást. A kisgyermek például, hogy eltűnt a kedvenc mackója, hogy nincs itthon anya vagy, hogy nem tudott ott lenni az óvodai farsangon. Ahogy cseperedünk, jönnek az újabb veszteségek: nem én dobtam a versenyen a legmesszebbre a labdát, elköltözött a legjobb barátnőm, válnak a szüleim. No és, hogy a világ nem mindig igazságos.

Szabó Márta,

Amikor a gyászfeldolgozó csoportokban a résztvevők elkészítik a saját veszteséglistájukat, újra meg újra megéljük velük együtt, hogy milyen sokfélék lehetnek a veszteségeink, hogy végigkísérik az életünket, és hogy annak az embernek a halála, aki miatt a csoportban vannak, ennek a listának az egyik eleme. Igaz, az egyik legfájóbb, legtragikusabb.

Életünk során elveszítünk tárgyi természetű dolgokat: pénzt, házat, állást. Elveszítünk személyeket: szülőt, gyermeket, testvért vagy épp meg nem született testvért, elhagyott barátot, házi állatot. Mindezekkel együtt és ezeken túl is elveszítünk kevésbé kézzel fogható dolgokat: ideákat és hiedelmeket, egy lehetséges jövőt, a szüleink tökéletességében, az élet rendbenlevőségében, a magunk sérthetetlenségében való hitet.

Amikor ránézünk a saját veszteségeink listájára, tudatosítjuk, hogy mindez az életünk része. Veszteségeink által is tanultunk. Tanultuk a túlélést, és azt, hogy hogyan lehet túl élni. Kialakult a veszteségekhez való viszonyunk, kialakultak az alkalmazott cselekvési, megoldási mintáink. Ugyanakkor ráláthatunk azokra a pozitív változásokra, történésekre is, amelyek ezen veszteségek nyomán jelentek meg az életünkben. Tudunk mackó nélkül aludni, az elköltözött baráttal levelezni, az igazunkért harcolni.

Azonban amikor valaki találkozik a halállal, elveszít egy hozzá közel álló embert, vagy valamilyen nehéz élethelyzetbe kerül, előfordul, hogy sem a korábbi veszteségek tapasztalatai, sem a körülötte lévő emberek, sem a megszokott megoldások nem segítenek. Kiderülhet, hogy ami eddig működött, az most nem fog. Nem tudjuk egyszerűen megoldani. Hiába dolgozunk sokat, nem segít. Hiába beszélünk, hiába hallgatunk róla, hiába szorítjuk össze a fogunkat, nem segít. Egyedül érezzük magunkat ebben a káoszban, míg a környezetünk elvárása egyértelmű: Légy jól, légy túl rajta! De nem vagyunk. Szétestünk és nem tudjuk magunkat összerakni, megjavítani. Nem is lehet, mert soha többé nem leszünk olyanok, mint előtte.

Ez pedig egy újabb veszteség. Egyben azonban lehetőség is. Lehetőség, hogy apró lépésenként, segítséggel, de tegyünk valamit másképp. Észrevegyük, hogy valójában mire van szükségünk, mi az, ami segít nekünk, és mi az, ami nem. Hogy új utakat próbáljunk ki. A gyászolókkal végzett munka előrehaladtával már sokszor megfogalmazódnak ezek a változások is.

Az újonnan megtapasztalt illetve szokatlan intenzitású érzések, az új viselkedési formák beépülnek a mindennapjainkba. Az új és nehéz helyzetben gyakran könnyebb lehet az önérvényesítés, a nemet mondás, a saját igények figyelembevétele, a segítségkérés. Erre a rendezvényre én most nem megyek el! Másmilyen búcsúztatót szeretnék! Hagyjatok nekem több teret, időt! Segítsetek, de ne így!

Közben magunkkal és mások helyzetével megértőbbek, empatikusabbak leszünk. Megéljük azt, hogy hogy saját tapasztalataink, megoldásaink, jelenlétünk, mondataink valódi támaszt tudnak nyújtani másoknak a nehézségeikben. Akkor is, ha időnként még mi is gödörben vagyunk. Tudunk adni, segíteni, és ez egy újfajta tudás, erő. Magunkat is tudjuk támogatni, és más típusú élethelyzetekben is változtatni, segítséget kérni.

A veszteségeink hatására idővel másképp kezdünk el gondolkodni a világról is, arról, hogy mi véges és mi végtelen, mi a lélek és hová tart, miben hiszünk, mi az élet értelme. Átfogalmazhatjuk, kiegészíthetjük, tudatosíthatjuk értékrendünket, céljainkat, mindennapjainkat. Mindez segít a változásban, a döntésekben, hogy tudjunk végül örülni, sírni, harcolni és megpihenni.

A veszteségekkel, a halállal való találkozás egy kapu. Ezen átjutni nem könnyű, ez egy hosszú folyamat. Amikor a fényből hirtelen a sötétbe lépünk, gyakran megszédülünk. Ha a sötétből a fényre lépünk, fáj a szemünk, a Napba nézve meg is vakulhatunk. Fokozatosság, idő, egyéni utak vezetnek ahhoz, hogy észleljük a veszteség miatti hiány és fájdalom utáni világot is. Kell hozzá bátorság. Kellenek barátok, sorstársak, meghallgatók, akár professzionális segítők, hogy megkapaszkodjunk, ha szédülünk, vagy épp semmit sem látunk.

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
A gyermekvállalás és családpolitika Magyarországon – kérdőív

Egy családszociológiai kutatásban való részvételre hívjuk! A PPKE-BTK Szociológiai Intézete által készített kérdőívben arra keresik a választ, hogy Magyarországon milyen...

Close