Veszteségekkel az iskolában

Felhívott az osztályomból az egyik lány édesanyja, hogy az édesapa súlyos beteg, valószínűleg nem tudják már meggyógyítani, és szerette volna, ha tudom… Egy fiú igazolást hozott, mert a nagyapja temetésére megy. Közben elmesélte, hogy ő talált rá egy vasárnap délután… Egy tanuló elsírta magát az órámon. Később elmondta, hogy a szülei válnak, az apja az ország másik felébe költözik, és nem tudja, vele mi lesz… Egy kislány elnézést kért, mert nem tudott készülni a dolgozatra, az előző este elpusztult a tengerimalaca… Az iskolában reggel megtudtam, hogy meghalt egy régóta beteg kollégánk, és nekem kellett elmondanom a hírt az első órán az osztálynak, akik régóta ismerték és visszavárták őt… A lányom ovis csoporttársának az anyukája meghalt, most tudtam meg… A Szinyei, borzalmas…

Csak néhány azok közül a helyzetek közül, amelyekkel az elmúlt egy-két évben találkoztam, mióta a tágabb környezetem tudja rólam, hogy nem csupán tanítok, hanem veszteségfeldolgozásban is segítek embereket. Riadtság, szorongás, fájdalom a hangokban, és a legfőbb jellemző, a kettősség. A döbbenet, a megérintettség, a bánat bennem lévő káosza birkózik a felelősségtudattal, mert az adott helyzetben dolgom, hogy segítsem az érintett gyermeket, családot, csoportot a nehéz helyzetben. Információkat tudjak adni, döntéseket tudjak hozni az érintettek iskolai vagy személyes ügyei kapcsán.

Pedagógusként, nevelőként hozzászoktunk, talán túlságosan is, hogy személyes, belső világunkat, érzelmeinket félretéve tegyük a dolgunkat, figyeljünk a gyerekekre, neveljük, tanítsuk, segítsük őket. Vannak helyzetek azonban, többek közt amikor  a gyermek, a családok, iskolai közösségek veszteségével, gyászával találkozunk, amikor mindez különösen nehéz. 

Nehéz, mert a veszteséggel, halállal való találkozás érint bennünket is a halandóságunk, a korábbi veszteségeink, élethelyzeteink okán. Nehéz, mert az iskolán kívüli életben, az egész társadalomban is tabuként van jelen a gyász, sokszor elhallgatjuk, elkerüljük, elsietünk mellette. Megkoptak a szavaink, amikkel beszélhetünk róla, a rituáléink, amik támogathatnának bennünket. Nehéz, mert egy szomorú vagy éppen dühében szenvedő, gyászoló gyermek, akit ránk bíztak, akit ismerünk, szeretünk segítséget vár tőlünk, és mi segítséget szeretnénk adni neki. Nehéz, mert legtöbbször egy adott helyzetben, egy adott pillanatban kell tennünk, tennénk, mondanánk valamit, amit soha senki nem tanított nekünk, de talán olvastunk, tapasztalatunk van róla. És még sok minden más miatt is nehéz.

Tapasztalataim szerint azonban sokszor tesszük, amit tehetünk, és jól is tesszük azt. Odafigyelünk, meghallgatunk, elcsendesedünk, mondunk néhány szót, megmutatjuk magunkat. A pillanat múltán viszont bennünk marad a feszültség a helyzet súlya miatt. A kételyek, hogy mit is tehettem volna még, vagy tehettem volna másképp. A kérdések, hogy akkor most hogyan tovább. Mindenekelőtt bennünk marad az az érzelmi kavalkád, amit a veszteséggel való találkozás, a gyász, a halál maga kelt bennük. Visszük tovább, a következő órákra, napokra, hetekre.

Ilyenkor szüksége van támogatásra a pedagógusoknak, a nevelőknek, a segítőknek is. Segít egy együttérző kolléga meghallgatása, külső nézőpontja, tanácsai. Segít, ha vannak ismereteink arról, milyen univerzális jellegzetességei vannak a gyászfolyamatnak, és milyen egyedi módon juthat kifejezésre mindez az egyes ember folyamatában, azon belül a gyermekek halálhoz való viszonyában, a veszteségfeldolgozásában. Segít, ha ismerünk olyan mondatokat, módszereket, amelyekkel támogató módon kommunikálhatunk a nehéz, érzelmileg megterhelő élethelyzetekben. Fontos lehet, hogy ismerjünk olyan feladatokat, eszközöket, amelyek segítik a különböző korosztályú gyermekeknek az érzelmeik és a szükségleteik kifejezését, megnevezését. Jó, ha tudjuk, melyek azok a rituálék, cselekedetek, amelyek a búcsút, a veszteség feldolgozását támogathatják.

Legyen gyermek vagy felnőtt, ha nehéz úton is jár, támogató, biztonságos közegben a maga tempójában, egyéni módján beépítve életébe feldolgozza a veszteségeit. Azonban jó tudnunk azt is, milyen helyzetekben, milyen körülmények esetén igényel egy gyászoló gyermek, vagy akár mi magunk még több figyelmet, másfajta, szakemberi segítséget. Milyen jelei vannak annak, hogy elakadt a gyászfolyamatában, miként veszem ezt észre, és hogyan milyen segítséget ajánlhatok neki. Mindezek az ismeretek, eszközök, segítik a pedagógust is, hogy legyenek mondatai módszerei az iskolában ezekben a veszteséggel való találkozásokban, hogy tudatosan kísérje mind a maga, mind a gyászolók folyamatait, segíthessen, ha szükséges, de mindeközben ő is jól legyen.

Ma már egyre több könyv, cikk foglalkozik a veszteség, a gyász folyamatával, a segítségnyújtás lehetséges formáival. Ezen ismeretek és lehetőségek mind szélesebb körben való terjesztése feladata, missziója a Napfogyatkozás Egyesületnek is. Sokrétű tevékenységének következő lépéseként már elérhető akkreditált továbbképzés a pedagógusok, az általános és középiskolai tanulókkal foglalkozó nevelők és segítők szakemberek számára is arról, hogy hogyan támogathatják a gyermekeket, az iskolai közösségeket a veszteségeik, a gyászok folyamatában. Arról, mi segíti őket abban, hogy mindeközben ők is jól legyenek.  További részletek, jelentkezési lehetőség az egyesület honlapján és Fb oldalán.

(A szerző gyászterapeuta.)