A birtoklás kultúrájából jussunk el a létezés kultúrájáig – Forró pontok a bioetikában

A rendezvény társszervezője a Magyar Bioetikai Társaság és a 72 Tanítvány Mozgalom volt.

„Napjainkban a tudomány, így az orvostudomány területén is azt az elvet követik, hogy mindent, amit meg lehet tenni, azt meg is kell tenni” – kezdte előadását Németh Gábor. Felidézte egy idős ember visszaemlékezését. A 20. század elején a paraszti gazdaságokban sokszor előfordult, hogy ha több malacot ellett egy disznó, akkor kiválogatták közülük a megfelelőket, a többit pedig elpusztították. Az illető családjában ikrek születtek, mire ő kisgyerekként megkérdezte a szüleit: „Melyiket tartjuk meg?” Ma sokszor viszonyulunk így az emberi élethez – mutatott rá az előadó.

Németh Gábor kifejtette, az etika hagyományosan az értékekre fókuszál, melyeknek három forrása lehet: az isteni kinyilatkoztatás, a hagyomány vagy konszenzus és az egyéni értékmeghatározás. Ma a morális stressz idejét éljük. Nincs ugyanis közös értéktapasztalatunk, hiányoznak a közös világnézeti alapok, erkölcsileg idegenek vagyunk egymás számára. A sokszor használt autonóm kifejezés is arra utal – a görög auto és nomosz szavak alapján –, hogy valaki öntörvényű. Rendkívül „trendi” az a meghatározás, hogy a szabadságomat egyedül a másik ember szabadsága korlátozhatja, ám ez súlyos dilemmákat hordoz magában. Mi van akkor, ha valaki nem jelzi nekem, hogy túlléptem az ő szabadságán? – merül fel a kérdés.

A bioetikában is kitüntetett helye van a közjó fogalmának. „Ezen általában azon társadalmi javak összességét értjük, melyek mind a csoportnak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy tökéletességüket elérjék.” Némi iróniával megfogalmazva ma azt látjuk, hogy míg eddig mindenki betette a maga részét a közösbe, ma mindenki kiveszi onnan. Volt olyan korszak, amikor a közösség érdekére hivatkozva végeztek eutanáziát vagy abortuszt, ma már erre nem lehet hivatkozni, sőt, azt látjuk, hogy a döntések mögött kizárólag egyéni érdekek állnak. „Napjainkban nem a közösség megmaradása, hanem a közösség életszínvonala az elsődleges” – hangsúlyozta a morálteológus.

Az etológusok szerint egyedül az emberi faj képes arra, hogy saját erőforrásainak feláldozása révén is segítsen társain. Manapság azt figyelhetjük meg, hogy ez a segítségnyújtás nem az emberiség egésze, hanem csak egy része felé irányul. Ezt hívják szaknyelven „látszat fajképzés”-nek. Ez a gondolkodás arra késztet, hogy egyszerű választ adjunk a bioetikai kérdésekre. Például: az idős ember gondot jelent, ezért indokolt a gyors és fájdalommentes halál előidézése.

Erich Fromm klasszikus művében, a Birtokolni vagy létezni? című könyvben azt írja, hogy a hangsúly eltolódott a létezésről a birtoklásra: a „gondban vagyok” helyett azt mondjuk: „van egy problémám”. A megismerés során mindent és mindenkit tárgyként szemlélünk, mert így tudjuk birtokba venni. Az abortusz mögött is ez áll: „A testem enyém, és ami az enyém, afölött szabadon rendelkezem.”

A német nyelvben két külön kifejezés létezik a test meghatározására. A Leib – mely mögött a leben (élni) ige áll – arra utal, hogy az ember élő, mozgó és kommunikáló valóság. A Körper pedig a fizikai mivoltunkra utal. Érdekes, hogy a mai nyelvhasználat szerint a Leib az élő, míg a Körper a holttest. Ennek ellenére a Leib helyett mégis a Körper szót alkalmazzák, ha az emberi testről szeretnének mondani valamit. A fogalom eltűnésével a mögötte lévő felfogás is elenyészett. Ha a testet csak fizikai valóságában látjuk, akkor abból könnyen lesz árucikk, tárgy, mely nem tartozik hozzám, melyet meg lehet javítani. Mivel a szépnek és a tökéletességnek van piaci értéke, ezért a test is csak azért és addig értékes, amíg kifogástalan állapotban van. „Nem az a kérdés, hogy ki vagyok, hanem az, hogy nézek ki.”

A középkorban még úgy tekintettek a testre, hogy a lélekkel egységet képez. Descartes már elválasztotta a res cogitanst (gondolkodó dolog) és a res extensát (kiterjedt dolog). A felvilágosodás filozófusai úgy tekintettek a testre, mint gépre. Ez utóbbi húzódik meg a mögött, hogy egy betegség esetén a test funkcióját szeretnénk helyreállítani. Manapság pedig a kommunikációhoz már nincs is szükségünk a testünkre, hiszen a virtuális valóságban testileg nem vagyunk jelen. Érdekes, hogy e test nélküli kommunikáció során mindenki egészséges, jól érzi magát és boldog. Problémákat nagyon ritkán szoktunk megosztani a közösségi médiában.

A testem az a részem, amit a másik ember elé tárok. Mivel a többiek a testem révén találkoznak velem, ezért szükségét érzem, hogy külsőmet – minden áron – az elvárások szerint alakítsam. Ezt láthatjuk a bulimia, az anorexia vagy a túlzásba vitt fitnesz esetében.

„Az élet szentsége is megrendült” – hangsúlyozta Németh Gábor. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy az élet minden esetben sérthetetlen. Sokkal inkább arról van szó, hogy az emberi élet eredete természetfeletti, vagyis az emberi élet több, mint biológiai valóság. Napjainkban az emberi élet akkor értékes, ha egy adott szintet elért. Ha még nem tart itt – például a magzat esetében –, vagy túl van rajta – mint az időseknél –, már nem tartjuk fontosnak.

A betegség azt jelenti, hogy nem rendelkezem a testemmel úgy, ahogyan azt megszoktam. „Fáj a lábam, a derekam, a gyomrom” – szoktuk mondani, vagyis nem én vagyok beteg, hanem valamelyik testrészem. Napjaink jellemzője a halál elembertelenedése. A halál olyan esemény lett, mely távol áll tőlünk, mellyel valóságában sohasem találkozunk. A beteg, a haldokló környezete számára csak teher. Ez áll az asszisztált öngyilkosság és az eutanázia megengedése mögött.

A középkorban a testet elhanyagolták, majd egy emancipálódási folyamat következett, míg korunkra egy olyan eszközzé vált, mely felett szabadon rendelkezhetünk. „Ezzel szemben arra lenne szükség, hogy a birtoklás kultúrájából jussunk el a létezés kultúrájáig” – zárta előadását Németh Gábor.

Fotó: Magyar Kurír