A bűntudat a gond, nem a tökéletlenség
Sokféle kimondatlan elvárást hordozunk magunkban azzal kapcsolatban, hogyan kell viselkedni, ha jó szülők/gyerekek szeretnénk lenni.

Sokféle kimondatlan elvárást hordozunk magunkban azzal kapcsolatban, hogyan kell viselkedni, ha jó szülők/gyerekek szeretnénk lenni. A legtöbben meglepődnének, ha beleshetnének a pszichoterápiás rendelők falai közé, mi mindentől tartja vissza az embereket a lelkiismeret-furdalástól való félelem. Hogyan ne keltsünk bűntudatot? Hogyan küzdjük le a sajátunkat? A pszichológus a héten arról ír, hogy a szülő-gyerek viszony akkor lehet kerek, ha kölcsönösen elfogadjuk, hogy egyik fél sem hibátlan.
Az otthonról hozott batyu
Miközben arról panaszkodik valaki, mennyire sok rosszat kapott szüleitől, mennyi fájdalmat okoztak neki, ha kicsit a mélyére ásunk, kiderül, sokan nem engedik meg maguknak felnőttként sem, hogy hátrahagyják a nehéz örökséget, mert azt valamiféle hűtlenségnek éreznék a szüleikkel szemben.
Ez volt a helyzet Andrással. Minden adott volt, hogy sikeres ember legyen belőle, intelligens volt, összeszedett, lelkiismeretes. Ám nemcsak munkájában volt lelkiismeretes, hanem származási családjával szemben is, annyira, hogy be akarta teljesíteni az otthonról kapott útravalókat.
A szülei nem tiltakoztak nyíltan amiatt, hogy András más pályát választott, mint amit ők álmodtak meg neki, de számos negatív sugallatot küldtek felé azzal kapcsolatban, hogy választott pályáján nem lesz sikeres, és végső soron rá fog jönni, rosszul tette, hogy szembeszállt a szülői intelemmel.
András sokáig jól haladt, ám mindig elbizonytalanodott, mondhatnánk, „elanyátlanodott”, mikor valamilyen nagyobb siker kapujába ért, és vagy nem teljesített képességeinek megfelelően, vagy az utolsó pillanatban meghátrált a kihívás elől. András lelkiismereti dilemmája akkor oldódott meg, mikor megélte, hogy úgy is tisztelheti szüleit, lehet nekik hálás, ha nem teljesíti be a választott hivatása sikertelenségére vonatkozó jövendölést.