A genderről és az elhülyülésről

Semleges nemet teremtenek mesterségesen a svéd nyelvtanban. Megtiltanák a férfiaknak az állva vizelést svéd baloldali politikusok. Semleges nemű öltözőt hoztak létre egy svéd középiskolában, hogy a nemi identitásukban bizonytalan ifjaknak is legyen hol levetkőzniük a tornaórához.

Semleges nemet teremtenek mesterségesen a svéd nyelvtanban. Megtiltanák a férfiaknak az állva vizelést svéd baloldali politikusok. Semleges nemű öltözőt hoztak létre egy svéd középiskolában, hogy a nemi identitásukban bizonytalan ifjaknak is legyen hol levetkőzniük a tornaórához.

Sokakat bizonyára meglepnek ezek az utóbbi időkből származó hírek, engem sajnos nem. Megvallom őszintén, nekem ezekkel a skandinávokkal kapcsolatban már Ibsen is gyanús volt, aztán jött Hamsun meg Bergman. Az embernek az a jogos benyomása támadt: csoda, hogy egy olyan irdatlanul depressziós népség, mint ezek a skandinávok, még nem követtek el kollektív öngyilkosságot. Aztán rájöttem, hogy ez feltehetően azért van, mert még ahhoz is hülyék. A napfény hiánya, a nyakló nélkül fogyasztott szeszek és a (legfontosabb) a viking kalandozások elmaradása mára végzetes hatással volt a lakosság mentális állapotára. Az évszázadokon át szervezett rablógyilkosság-túrák ugyanis vidám, oldott hangulatot vittek a komor skandináv életbe. Amikor nem űzték éppen, akkor bearanyozta a hosszú téli éjszakákat a legényes gyújtogatásokról és erőszakolásokról szóló történetek elmesélése. Azóta viszont megváltozott a skandináv életmód, ami különös következményekkel járt a mentális állapotukra. De mi a fenti hírek mögötti törekvések eredeti mozgatórugója?

*

Az eredetileg felvilágosult-baloldali PR-eszközként bevetett „igazságosság” – amely sikeresen leplezte a propagandisták meztelen hatalomvágyát – feladattá nőtt: olyasmivé, amit meg kell határozni, hogy kerek legyen a szép új világ. Az évszázados fogalmi-logikai erőlködés az „igazságosság” fogalmának tisztázására csak a vérszegény egalitarizmushoz vezetett, ama szegényes, ám kétségtelenül igaz alapvetéshez, miszerint ami egyforma, az egyenlő – tehát igazságos – is. Ki hitte volna? Mit mondjak, nem tűnik túl eredeti gondolatnak.

Ám az emberek roppant fegyelmezetlen módon különböznek egymástól: bármerre nézünk, a lehető legkülönbözőbbek, és különbözőképpen birtokolnak tulajdonságokat is, csak az értelem van jól elosztva – tudjuk azt Descartes óta. Miután a természet ilyen anarchista módon csúfot űzött az igazságosság eszméjéből, tenni kellett valamit, enyhítendő a károkat. Így született meg a feminizmus, majd pedig – mivel az elmebaj természeténél fogva növekedni vágyik – a gender studies. Persze ne higgyük azt, hogy mindez a gazdag Nyugat dekadenciája csupán. Ó nem. Van ez már nálunk is, meg minden közép-európai országban, bár errefelé még inkább csak mutatóban. Most képzik a szakértőit és a propagandistáit.

Persze nálunk a gendert még felülírja a politikai hozzáállás – lásd Pityinger művész úr pályafutását a liberális baloldalon –; de eljön majd a pillanat, amikor a fejlett Nyugathoz hasonlóan a gender lesz „a” politika. Nálunk ezt is, mint minden mást, átjárja a politikai megosztottság. A nők elnyomását személyesen Orbán irányítja ördögi mosollyal, a háttérben pedig az egyházak eretnek-üldöznek és kárörvendenek. A baloldal meg mindkét nemet jobban szeretné szeretni.

Ahhoz, hogy a gender „tudományok” meghonosodjanak, két – egymástól nem teljesen független – tényező egyidejű jelenléte szükséges: a társadalom általános gazdagságából származó, temérdek szabadidő generálta unalom, valamint az exhibicionista ostobaság fűtötte túlmozgásos aktivitás jelenlétére. Az exhibicionista hülyeség hordozója az az értelmiségi réteg, amely napjainkra hihetetlen létszámban tenyészik minden modern társadalomban.

Az értelmiség alapja, mentsvára, szülőhelye egy ősi, jobb sorsra érdemes intézmény: az egyetem. A kezdetekben azonban az egyetemeken megalázóan kevés tudományt oktattak, ami azzal káros mellékhatással járt, hogy ugyancsak megalázóan kevés professzori állás volt. Ezt az elfogadhatatlan helyzetet megváltoztatandó szaporítani kellett a számukat. A „tudományok” tehát szaporodni kezdtek. Ez a szaporodás az ún. társadalomtudományok között rendszerint úgy történt, hogy valaki kitalált egy pár szót: ezeket eredeti jelentésüktől teljesen eltérő módon kezdte használni, majd tanszéket alapított, és a hátralévő életét tudományos dicsőségtől övezve azzal töltötte, hogy megmagyarázza, mire is gondolt, mikor mindezt kitalálta. A kezdetben egy szobára szorítkozó tudomány egész folyosókat népesített be az egyetemen: hallgatók, doktoranduszok, docensek, professzorok nyüzsögtek mindenfelé, pezsgő élettel töltve meg az intézményt. Klikkharcok tették változatossá a létet, barátságok, szerelmek és gyűlöletek születtek – aki később rátekintett erre, már aligha merte kétségbe vonni a dolog komolyságát.