“Akarsz b*szélgetni?” – kampány az utcai beszólogatások ellen

Először is szeretnénk leszögezni egy nagyon fontos dolgot: ahhoz, hogy valakinek beszóljanak az utcán, villamoson, vonaton, bárhol, nem kell sem kihívóan öltözködnie, sem úgy viselkednie. Ezt csupán azért tisztázzuk az elején, mert az igen erős „te tehetsz róla, ha megerőszakolnak”- pártot erősítők erről is azt gondolják, hogy mindenki maga idézi a fejére a bajt. Nemrég egy lány kiposztolt egy képet, amin pontosan látszik, hogy volt felöltözve, amikor beszóltak neki legutóbb: semmi smink, sebtében feltűzött haj, vastag télikabát, farmernadrág, csizma (nem magassarkú!).

Vagy ott van Shoshana Roberts fiatal színésznő videója, aki ugyancsak smink nélkül, hosszú fekete nadrágban és nem szűk, nem rövid, nem kivágott, teljesen visszafogott fekete pólóban és edzőcipőben rótta órákon át  Manhattan utcáit, miközben a kamera vette, hányszor szólnak utána férfiak (és miket).

A Nem tehetsz róla, tehetsz ellene egyrészt egy FB-oldal, ami mindenféle, gyerekeket, nőket és férfiakat érő bántalmazásra hívja fel a cikkeket cikkekkel, videókkal és személyes történetekkel, valamint ott van a anemaznem blog, , és végül most maga ez a kampány, ami egy közösségi akciót hirdetett nemrég, és arra kérte a nőket (és akár férfiakat is), hogy küldjék be azokat a mondatokat, történeteket, amik utcai zaklatáshoz kapcsolódnak.

Néhány nap alatt sok százan reagáltak. A legtöbben úgy kezdték történetüket, hogy „11-12 éves lehettem”, ami egyrészt megdöbbentő, másrészt sajnos mégsem az, amikor tudjuk, hogy Magyarországon minden 25 nem feltárt esetre jut 1 darab feltárt eset a gyerekek szexuális bántalmazása terén, és hogy az esetek nagy részében felnőtt férfiak, 95 százalékban pedig KÖZELI CSALÁDTAGOK az elkövetők!

És ezzel meg is érkeztünk a bűntudat témaköréhez, ami itt, a beszólogatásoknál is megjelenik (és ne feledjük, hogy a beszólogató nem mindig áll meg egy mondatnál, sokszor fenyegetően, vagy egyenesen brutálisan lép fel, rengeteg nő életét keserítve meg ezzel napi szinten)! Sokan ugyanis úgy érzik (minél durvább az attrocitás, annál inkább), hogy ők tehetnek a dologról, és rögtön igyekeznek tisztázni, hogy hogy néztek ki a beszólás pillanatában (az esetek 99 százalékában teljesen szolidan, egyébként). Mégis, a bűntudat és a félelem az, ami miatt sokan NEM merték leírni a történetüket, csak jelezték, hogy velük is történtek ilyesmik, de annyira fájdalmas, vagy annyira szörnyű, hogy nem fogalmaznák meg írásban. (Nekik vajon ki segít???) Egy beszólás nagyjából két másodperc. A hatása évtizedekig tarthat. És kíséri rengeteg negatív érzés, a párhuzamosan megjelenő pszichoszomatikus és a fizikai tünetekről nem is beszélve. A beszólogatókat nem bünteti a jog, a törvény, nem kapnak pénzbüntetést, nem viszi őket el a rendőr. Csak az egójuk hízik tőle: megint megmondtam egy nőnek a magamét.

S hogy milyen beszólásokat küldtek be a nők? Íme, néhány példa:

„Olyan dugnivalóak a szemeid”

 „Ha mosolyognál, simán tízes lennél, de mivel ilyen fejet vágsz, csak hatos vagy”

 „Orvos vizsgálat közben: “szeretjük az ilyen szép, fiatal lányokat!– közben édesen végigsimít a hátamon és a vizsgáló asztalon nyugvó (amúgy törött) lábamhoz dörgöli az alfelét.”

„Ilyen szép nőnek mindig segítek vetkőzni” – mellrák miatti vizsgálat előtt az orvos ezzel segített a cipzár lehúzásban.

„11 éves voltam,amikor egy 70 év körüli bácsi belemarkolt a fenekembe a villamoson. Sokáig fel se fogtam,hogy ez most akkor tényleg megtörtént.”

„Megnyalogatnám a kis puncikádat. (Padon ülő öregember 12 éves koromban.)”

Ezekben a beszólogatós, odamondós, megfélemlítős, sőt, akár a tettlegességig fajuló helyzetekben magán az atrocitáson kívül van még egy nagyon jellemző tényező: a környezet, amely nem tesz semmit. Egy zsúfolt metrószerelvényben ugyanúgy egyedül van az ember lánya, mint egy kihalt utcában, mert a „nézőközönség” az esetek legnagyobb többségében nem tesznek semmit. Ahogy Mérő Vera, a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene oldal szerkesztője fogalmazott nemrég a 24-nek adott interjújában: „Az első ilyen élményem 11-12 éves koromban volt, és a legmélyebben az maradt meg bennem, ahogy a metrón az emberek félrefordítják a fejüket.” És ezt a közönyt megtapasztalni legalább annyira fájó, mint a beszólást elszenvedni. Mert ha ott van sok-sok ember, akikből elég lenne egy, vagy kettő, aki védelmére kel az atrocitás áldozatának, máris könnyebb lenne. De valahogy ez nem szokott megtörténni.

A kampány részeként Mérő Veráék egy videót is készítenek, amelyen színészek mondják el a beküldött zaklatós mondatokat. Reméljük, hamarosan megjelenik. Mert ez is egy olyan téma, amiről nem beszélünk, amit magunkba fojtunk és azt mondjuk: „Nem tudod mit tenni, ez van, el kell fogadnom, és gyorsan el kell felejtenem, amit ma az utcán utánam kiabáltak.”

Talán nem lesz mindig így…