Aki egy tiltott szerelem miatt került a Gulagra – Ludmilla története, 1. rész
Majd’ fél évszázad telt el azóta, hogy a Gulag rettenetes táborait felszámolták. Ma a 18 millió fogoly közül mindössze 3600-an élnek. Ezért olyan fontosak az olyan visszaemlékezések, mint Ludmilla Alekszevna Khachatryané, aki soha, de soha nem fogja elfelejteni azt a régi-régi november 20-át…
Kinder von Haeftlingen arbeiten gemeinsam mit ihren Eltern. Weissmeer-Ostsee-Kanal, 1932 Gulag. Spuren und Zeugnisse 1929-1956. Eine Ausstellung der Gesellschaft "Memorial", Moskau und der Stiftung Gedenkstaetten Buchenwald und Mittelbau-Dora in Kooperation mit der Stiftung Schloss Neuhardenberg 1. Mai bis 24. Juni 2012, Schloss Neuhardenberg 21. August bis 21. Oktober 2012, Schiller-Museum Weimar
A vád: szerelem
Ludmilla 1929-ben született egy tehetős katonai családba. A kislány tele volt vitalitással, jó esze miatt pedig kiemelkedően jól tanult. Csakhogy édesanyja nehezen viselte, hogy Ludmilla gyakran tett rossz fát a tűzre, s újra és újra feltette neki a kérdést: „Miért okozol nekem annyi csalódást és szomorúságot? A többi gyerek fele ennyire sem rossz, mint te!”
Talán az ilyen és hasonló mondatok indították el Ludmillát a lejtőn. Nyolc éves volt, amikor pénzt lopott anyja tárcájából, hogy egy kicsi Lenin-szobrot vásároljon, ezt kérte ugyanis tanítója az iskolában. Mivel szülei elvből elutasították a tanár kérését, Ludmilla titokban, az elcsent pénzből vette meg a szobrot. Amikor szülei rájöttek, mit tett a kislány, nadrágszíjjal verték el. „Dühösebbek voltak rám azért, hogy Lenin-szobrot vettem, mint a lopásért”, emlékszik vissza Ludmilla. „Soha többé nem loptam semmit.”
Ám tíz évvel később mégis elkövetett egy olyan bűnt, ami kizárólag az elnyomó szovjet rendszer szemében számított annak. A büntetés természetesen, mint sok tízmillió másik ember számára is – a Gulag volt. S hogy miben volt a bűne? Semmi más, csak az, hogy szerelmes lett.
A fiú egy montenegrói tiszt volt. Ludmilla egy kórházban találkozott vele 17 éves korában. A fiú pár évvel idősebb volt nála, és tanulni érkezett a Szovjetunióba. A fiatalok néhány hónapon át egy folyóparton találkozgattak, aztán titokban összeházasodtak. Mivel Ludmilla csak 17 éves volt, és a szovjet törvények szerint nem mehetett volna férjhez, a házasságkötés a jugoszláv nagykövetségen történt, mivel Jugoszláviában már 16 évesen lehetett házasodni. „Eszembe sem volt elmondani anyámnak, hogy férjhez mentem, de persze rájött magától”, meséli Ludmilla.
Ludmilla ma
Nagyjából ekkor történt, hogy Sztálin és Tito között megromlott a viszony. A jugoszláv nemzetiségűeket, köztük Ludmilla férjét is, deportálták, s ettől kezdve bárki, akinek volt valami köze jugoszláv emberekhez, ugyancsak ellenségnek számított. Így történt, hogy Ludmilláért november 20-án eljött az NKVD (a későbbi KGB). A lány anyjának azt mondták, hogy még aznap este visszahozzák Ludmillát. Még azt sem engedték, hogy Ludmilla vigyen magával meleg ruhát, de végül mégis sikerült felkapnia egy pulóvert. A ruhadarab hasznosnak bizonyult: Ludmilla legközelebb hét évvel később látta viszont otthonát.
Ludmillát először a moszkvai Lefortova börtönbe vitték kihallgatásra. „Minden ruhámat elvették. A testüregeimet megmotozták. De a legrettenetesebb az volt, hogy rádöbbentem: lehet, hogy soha többé nem látom a szüleimet. A cellába semmilyen fémből készült tárgyat nem vihettünk. Levágták a ruhámról a két cipzárt, a melltartómról a fém részeket. Fotókat készítettek rólam, mert annyit sírtam, hogy ezt izgalmasnak tartották. Számukra ez az egész csak egy játék volt, szórakozás.”
Ludmilla történetének folytatását a jövő héten olvashatjátok!
