„Állandóan kenyeret vásárolok. A félelem az éhezéstől örökre velem maradt” – nők szívszorító visszaemlékezései a Gulagról videóval

Norilszk város messze az északi sarkkörön túl fekszik Szibériában. A település felépítéséhez nagyban hozzájárult a hírhedt Norilla munkatábor, amely a Gulag részeként mintegy 75 ezer rabbal dolgoztatott. Mai Gulag-cikkünkben néhány nő emlékszik vissza arra, milyen is volt itt az élet.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
háttér
2017. február 01. Gyarmati Orsolya

Norilszk az északi sarkkörtől háromszáz kilométerre északra található. Egyes vélemények szerint ez a település a világ legélhetetlenebb nagyvárosa, mivel rendkívül élénk bányászati tevékenység miatt rettenetesen szennyezett helyről van szó, ahol a  a por és a szmog, amelynek egy része radioaktív, beteríti a várost. A telek természetesen iszonyú hidegek, s nyáron is legfeljebb 10-15 fokra melegszik a levegő. A 365 napból 270-en akár négy méter vastag hó fedi a várost, s állandóak a rettenetes hóviharok. Norilszk egyébként borzasztóan ronda is: az egész egy hatalmas gyártelep vasakkal és panelházakkal. Növényzet régóta nincs. A talaj, a víz mérgezett. Az itt élők várható élettartama mindössze 46-48 év.

Most pedig jöjjenek a visszaemlékezések a Nők a Gulagon videóból, amelyet itt tekinthetnek meg:

Maria Vitkevich, 15 év szovjetellenes agitációért

“Alapot kellet ásnunk a fagyott földbe. Nagyon keskeny lyukakban dolgoztunk, sokszor 10-12 méter mélyen. Csak egyetlen csillagot láthattuk lentről, de ha felnéztem, tudtam, hogy édesanyám is látja Sokszor nem tudtam levenni a szemem arról a csillagról. Ez sokat segített. Ha teljesítettük a napi kvótát, nagyjából hatvan centit,  kijöhettünk, ha nem, addig nem engedtek fel az őrök, amíg meg nem voltunk a napi mennyiséggel. Az ásó nyele túl hosszú volt abba a kicsi, keskeny lyukban, így le kellett törnünk és csak az ásó fejével dolgoztunk. Nagyon hideg volt, de a munka miatt kimelegedtünk, a vérünk melegített…és persze a remény is, hogy túléljük ezt az egészet. A jövőbe vetett remény megkétszerezte az erőnket, és persze azt is sokszor hallottuk, hogy „ha dolgozol, az megszabadít”. Saját magamért dolgoztam hát, a saját szülőföldemen…

Négy kutyás őr jutott húsz emberre. „Aki kilép a sorból, lelőjük! Nincs beszélgetés!” Néha kifogtunk egy szadista őrt. Egy suttogás, és le kellett feküdnünk a földre. Óriási hóvihar volt, csak egy kötélbe kapaszkodva tudtunk menni, eszünkbe sem jutott elszökni, de ő lefektetett minket, egy percig ott feküdtünk, aztán fel kellett állnunk, majd öt méter múlva újra lefeküdnünk.”

Jelenka Glinka, 25 év árulásért

„ Munkába menet belepisiltünk a nadrágunkba. A kezünk annyira meg volt fagyva, hogy nem tudtuk kioldani a nadrágunk zsinórját. Az ujjaink teljesen érzéketlenek voltak. Az őrök ezt nagyon mulatságosnak találták és gúnyolódtak rajtunk. Nekik persze volt meleg kabátjuk, csizmájuk, sapkájuk. És sokszor ők segítettek kioldani a nadrágunkat, mi pedig mindenféle szégyenérzet nélkül hagytuk,

mert többé már nem voltunk emberi lények.

Az őrökben sem merült fel, hogy mi nők vagyunk, ők meg férfiak: a szemük láttára pisiltünk. Mi mást tehettünk volna, hiszen körbefogtak minket!

Norilszk ma

A barakkokban 300 ember lakott, háromemeletes ágyakon. A bűz elviselhetetlen volt. Nem csak vizelet és széklet volt mindenütt, de menstruálásunk alatt sem kaptunk semmiféle vattát vagy betétet. Ráadásul rengeteg volt a hasmenéses. A bűz annyira rettenetes volt, hogy állandóan émelyegtünk tőle. Egy emberi lény sem bírta volna elviselni.

Julia  Dorinszkaja

Borbély voltam a gulágon. Mi voltunk a bennfentes rabok, hiszen mi a főnököknek dolgoztunk. Persze mindenki tudta, hogy jutottunk ilyen jó munkához.

Időnként jött egy őr, odament valamelyikünkhöz, és azt mondta, ha kielégítjük orálisan, könnyű munkához juttat minket. Sokan meg is tettük.

Jelenka Glinka, 25 év árulásért

Ez így ment hónapról hónapra A leggyengébb nők nem bírták: ők meghaltak. A holttesteket kihúzták a barakkból és kidobták. Én azt üvöltöttem magamban: A pokolban vagyok! Szodomában! Nem találok szavakat. Azt kiabáltam: Te, aki a mennyekben laksz, ments meg, Isten! Védj meg! Te vagy azt egy Isten! Senki nem tud engem megmenteni, csak te. Segíts! Miért engem? De nem hallottam a saját hangomat, mert mindenki folyton kiabált és sírt.

A városban csak gyárak és bányák vannak. A növényzet rég kipusztult, a levegő és a talaj mérgező.

Natalia Voinova, 10 év szovjetellenes agitációért

Volt egy barakk a pellagra-betegek számára. A pellagra egy viszonylag ritka betegség volt, csak orvosi könyvekben lehet róla olvasni, mert normális életkörülmények között nem nagyon fordul elő. Az első fázis a fehérjehiány. A beteg lába feldagad, a bőr pikkelyes lesz és olyan száraz, mint a fűrészpor, vagy a föld aszálykor. Főleg a lábak és a csípők érintettek, és ha a beteg leveszi a ruháját, a bőre úgy porzik, mint a liszt. A második fázis a súlyos hasmenés. A szervezet mindent visszautasít, semmit nem tud megemészteni, a test nem tud felvenni semmilyen táplálékot. A harmadik fázis a demencia. A beteg megőrül.

 Jadwiga Maelwicz, 10 év ellenforadalmi tevékenységért

Állandóan kenyeret vásárolok. A félelem bennem él. Rettegek attól, hogy kifogyok a kenyérből. Mi lesz velem, ha nincs kenyér? Ez a félelem velem maradt. Minden nap fél veknit kaptunk. Négy darabra törtem, valamennyit megtartottam estére, valamennyit a munka alatt ettem meg…

Mindig éhesek voltunk. Ezért aztán mindig rengeteg kenyeret tartok itthon. A fiam azt mondja: „Elég kenyerünk van már!” Én pedig azt válaszolom: „Tudom, bocsáss meg nekem, nem tehetek róla.” Ez maradt meg a táborokból – a félelem attól, hogy nincs kenyér.