Amikor a gyerek az úr a családban

El tudja-e bárki képzelni, amikor kibújik apuci-anyuci szeme fénye, hogy másfél év múlva egy apró terroristával kell majd együtt élnie? Nem, dehogy, soha!

Bár néhány apró intő jelből már egyéves kor körül sejteni lehet, hogy mi következik, de valójában olyankor még csak legyint a tapasztalatlan szülő, mondván, hogy oké, hogy az összes ismerős kétéves gyereke megőrül, de azokat biztosan rosszul nevelik, túl sokat vannak a nagyszülőknél, túl sok tévét néznek, és különben is, a mienk nem olyan. Pedig de. Lehet, hogy még olyanabb!

A „terrible two”, azaz a borzalmas második év

Azt hinné az ember, hogy nincs cukibb, mint a totyogó egyéves, pedig van: kétéves korában mintha meglódulna a fejlődés – fizikálisan és verbálisan egyaránt. Dumál mindenféléről, érdekli egy csomó minden, olyan dolgok is, amiről nem is álmodna az ember, és sokkal több mindent megért már, mint előtte. Amíg a másfél éves gyerekkel nyugodt, mosolygós, és félnapos plázázásokat nyomtatok le feleségeddel, és huncutul kacsintottatok össze, amikor egy földön fetrengő hisztis kölköt láttatok tehetetlen anyukájával, most már nem annyira vicces a dolog: kb. ugyanezt csinálja a sajátod, megspékelve egy kis almalé-köpködéssel a szökőkút előtt.

Hogy is várhatjuk el, hogy pont ebben az érzékeny korban ne legyenek akkora ázalék rosszak, amilyet még nem hordott hátán a Föld? Próbáljuk felfogni – mégha oly nehéz is –, hogy a gyereket nem fogja szórakoztatni, ha végigrángatjuk a szupermarketek unalmas polcai, vagy a csinirucis boltok sorai között. Persze egy idő után már tetszik nekik a shoppingolás, legalább is a lécci-lécci típusú könyörgések szintjén. És ezt a fajta érzelmi hullámot aztán előszeretettel lovagolják meg a kereskedők a gyerekek szemmagasságára tett Transformers, Barbie, csoki, stb. termékekkel.